#oroszemigráció - Nyikolaj Cserepnyin, az Ezüstkor elfeledett zeneszerzője

Nyikolaj Nyikolajevics Cserepnyin 1873. május 3-án (új naptár szerint május 15-én) született Szentpéterváron. A család a 18. századig tudja visszavezetni nemzetségét, a Pszkovi kormányzóság Izborszk nevű településére. A felmenők között többen hivatali és katonai szolgálatot teljesítettek.

Nyikolaj Nyikolajevics édesapja, Nyikolaj Petrovics (1841–1906) az orvosi pályát választotta, és Pétervár legfelsőbb művészköreiben rendkívül népszerű háziorvossá vált. Többek között jelen volt Fjodor Dosztojevszkij halálos ágyánál is, de későn küldettek érte, és már csak a nagy író „szívének utolsó dobbanására” ért oda. Baráti kapcsolatokat ápolt többek között Valentyin Szerov festőművész édesapjával, a zeneszerző és kritikus Alekszandr Szerovval, emellett a Cserepnyin-család által szervezett zenei estek rendszeres vendége volt Mogyeszt Muszorgszkij, így az ifjabb Nyikolaj igen korán belecsöppent a zene világába.

Ennek ellenére Cserepnyin gyermekkora nem tekinthető teljesen felhőtlennek. Édesanyja, Zinaida Alekszandrovna Ratajeva a szülést követően rövidesen elhunyt, az idősebb Nyikolaj pedig a Szuvorov-nemzetségből származó Olga Szergejevna Ivasincova személyében talált új feleségre, aki közös gyermekeiket jobban kedvelte. Édesapja rendkívül vallásos és szigorú neveltetésben részesítette, s nem volt idegen tőle a testi fenyítés sem. Ennek következtében Cserepnyin félénk, önmagában és jövőjében állandóan bizonytalan, távolságtartó személyiséggé érett.

Felnőttkorában felesége és annak családja révén érték új művészeti impulzusok, hiszen 1897-ben nem mást vett el, mint Albert Benois idősebb lányát, Mariját, akitől 1899-ben megszületett egyetlen gyermeke, Alekszandr (1899–1977), aki később ugyancsak a zenei pályát választotta. Feleségének nagybátyjával, a csaknem vele egyidős Alekszandr Benois-val remekül megértették egymást, és mind a Művészet világa csoportban, mind Gyagilev Orosz szezonjai-ban szoros munkakapcsolat alakult ki közöttük.

Annak ellenére, hogy édesapja nem zenésznek szánta, a zenei nevelést nagyon fontosnak tartotta. Eleinte nagynénje, Olimpiada Petrovna tanítgatta az ifjabb Nyikolajt, majd apja egyik sakkpartnere, a konzervatórium fiatal tanára, Nyikolaj Jegorovics Siskin vette át a zeneoktatást. Bár kimagasló tehetséget mutatott zongorajáték terén, az általános és középiskolai tananyag egyelőre háttérbe szorította a zenét.

Cserepnyin a 6. számú Pétervári Gimnáziumba járt 1883–1891 között, ahol különösen a klasszikus nyelveket és kultúrákat élvezte. Saját bevallása szerint némi puskázás és súgás kellett neki, hogy természettudományos tárgyakból is átmenjen, és végül ezüst minősítéssel végezte el a gimnáziumot. A zene végzős évében került ismét előtérbe, ugyanis 1890-től az iskola igazgatója Dmitrij Nyikolajevics Szolovjov egyházi zeneszerző lett, aki kötelezővé tette a kórusban való részvételt. Ezáltal a gimnázium termei megteltek zenével, a Mariinszkij Színházból kölcsönzött karvezetőnek pedig gyakran más elfoglaltsága volt, s ilyenkor a próbákat Cserepnyin vezényelte.

A gimnázium után szeretett volna konzervatóriumba menni, de édesapja máshogyan képzelte el fia jövőjét: Előbb járj egyetemre, és alapozd meg az életedet: mérnök, orvos, ügyvéd ­ az országnak erre a „trojkára” van szüksége; meg lehet élni a zenéből is, de „az 5 rubeles bankó után” kell menned, aztán megteheted, amit akarsz… ­ mondta. Szóval az a döntés született, hogy jogi iskolába megy „aztán pedig majd meglátjuk”.

1891-ben ennek megfelelően be is iratkozott a Pétervári Egyetem Jogi Karára, s bár élvezte az előadásokat, s 1895-ben diplomát is szerzett, az élet úgy hozta, hogy soha nem gyakorolta ezt a hivatást. 1893-ban ugyanis úgy döntött, jogi tanulmányait sem félredobva felvételizik a Pétervári Konzervatóriumba, és a felvételi vizsga alapján Karl Karlovics Van-Ark zongoratanár a saját osztályába vette fel, mint különlegesen tehetséges diákot. Azonban a zongora mellett egyre inkább érdekelni kezdte a zeneszerzés, ezért Nyikolaj Feopemptovics Szolovjov óráit is látogatta, 1894-ben pedig hosszas vonakodás után megmutatta munkáit Nyikolaj Andrejevics Rimszkij-Korszakovnak, aki elvállalta, hogy átveszi őt saját osztályába, ha Szolovjovnak nincs ez ellen kifogása. Nem volt neki, így Cserepnyin látogathatta Rimszkij-Korszakov összhangzattan-kurzusait, s 1898-ban kitűnő eredménnyel végezte el a konzervatóriumot.

Cserepnyin Rimszkij-Korszakov követőjeként befogadott minden új irányzatot. Különösen nagy hatással volt rá az impresszionista áramlat, sokat merített Szkrjabintól, Richard Strausstól, Gustav Mahlertől, Arnold Schönbergtől, Igor Sztravinszkijtól, Claude Debussytől és Maurice Raveltől. Szokványos hangszeres műveit (vonósnégyes, szimfónia) számos kritika érte eleinte, ezért inkább a programzene felé fordult, ami szabadabb, impresszionistább megközelítést tett lehetővé. Rahmanyinov egyik előadása után ezt mondta neki: Kétségtelen tehetsége van a vezényléshez. Csak sürgősen meg kell tanulnia kísérni. Enélkül nem lehet, ez a legfontosabb, különösen a színházban.

Első művei: Hat románc (op. 1), Nyitány Edmond Rostand Messzi hercegkisasszonyához (op. 4), Szapphó dala (op. 5) 1898-ban kerültek nyomtatásba.

А konzervatórium elvégzése után eleinte különböző lánygimnáziumok és főiskolák kórusainál, valamint a Pétervári Énekes Kápolnánál vállalt karvezetői feladatokat, de rövidesen bekerült a Mariinszkij Színházhoz, ahol eleinte a kórust vezette, 1906-tól pedig a színház nagyzenekarának karmestere lett. Volt tanára, Rimszkij-Korszakov kikötötte, hogy műveinek jelentősebb bemutatóit mind belföldön, mind külföldön kizárólag Cserepnyin vezényelheti, így a Hópelyhecske párizsi bemutatójára is őt küldték ki 1908-ban.

Eközben az Orosz Zenei Társaság koncertjeiben, az Orosz Szimfonikus Koncertek című sorozatban is közreműködött, rendszeres látogatója volt az ún. Beljajev-körnek, s a Művészet Világa egyesületnek is oszlopos tagjává vált.

Még 1903-ban kezdett el dolgozni a Mariinszkij Színházban díszlettervezőként tevékenykedő Alekszandr Benois-val az Armida pavilonja (op. 29) című baletten, amelynek szüzséjét és díszleteit Benois álmodta meg Théophile Gauthier Omphale című novellája alapján. Amikor Szergej Gyagilev 1909-ben megbízást kapott az Orosz szezonok balettelőadásaira, és meghallgatta a balettből készült zenekari szvitet (op. 29A), valamint megnézte Benois látványterveit, rögtön úgy döntött, hogy az Armida pavilonja lesz a turné egyik húzódarabja, s Mihail Fokinnal megterveztette a koreográfiát.

A párizsi premier után egyértelművé vált, hogy Gyagilev Orosz szezonjai a világ legjobb minőségű avantgárd színházi produkcióját nyújtják. A valóság utánzása, a szereplők érzelmeinek őszintesége, az egyedülálló díszletekkel való interakció valami teljesen újat hozott a balettbe, ami kiterjedést adott Karszavina és Nyizsinszkij táncának. A zene ugyancsak meglepetés volt a francia közönség számára. Ahol a cinikusok Rimszkij-Korszakov és Csajkovszkij felmelegített, együgyű, provinciális tinglitangliját várták, Cserepnyin csodásan megalkotott aláfestő zenét szolgáltatott, ami egy kategóriába emelte Ravellel és Debussyvel, ugyanakkor személyes és oroszos hangvételű maradt. Az Armida pavilonja V. György brit uralkodó koronázási ünnepségének is fő attrakciója volt.

Az 1911-es Orosz szezonok-ra Cserepnyin egy újabb nagy sikerű balettel rukkolt elő, a Nárcisszal (más források szerint Nárcisz és Ekhó, op. 40). A mitológiai témát feldolgozó balett a budapesti Operaházban is felcsendült 1911. február elején. Bár a Monte Carlo-i premier után a koreográfia számos kritikát kapott, Cserepnyin zenéjét továbbra is magas színvonalúnak értékelték.

Cserepnyin ezzel elért pályája csúcsára. Gyagilev azonban a következőkben inkább már a fiatalabb zeneszerzők, köztük Igor Sztravinszkij kegyeit kereste, így Nyikolaj Nyikolajevics egyre inkább háttérbe szorult. 1916-ban Petrográdban bemutatták Edgar Allen Poe költeménye nyomán írt A vörös halál álarca (op. 49) című balettjét, de ezekben az években inkább zenetanári karrierjére koncentrált.

Cserepnyin zeneszerzői és karmesteri tevékenysége mellett jelentős zenepedagógiai munkát is folytatott. 1905-től a Pétervári Konzervatórium óraadója lett, 1908-tól pedig állandó tanára. Rögtön érkezése után megreformálta az oktatást. A konzervatórium tanítványaiból létrehozott egy kis- és egy nagyzenekart, amelyek hetente kétszer próbáltak. Emellett különálló karmesteri osztályt indított, amelyre korábban nem volt példa. A karmester-tanoncoknak szigorú kritériumoknak kellett megfelelniük. Megkövetelte tőlük a zeneelmélet és a zongorajáték magas szintű ismeretét, amiket a helyes partitúraolvasás elengedhetetlen feltételének tartott.

A Pétervári Konzervatóriumban töltött 13 éve alatt számos tehetséges tanítványa volt. Azonban mind közül kimagaslik Szergej Prokofjev, az intézmény „rosszfiúja”, akinek modernista kísérletei lenyűgözték Cserepnyint, ami viszont dühítette a konzervatórium igazgatóját, Alekszandr Glazunovot. Cserepnyin kiállt tanítványa mellett, és képes volt konstruktívan kritizálni őt. Prokofjev pedig diplomahangversenyén előadott 1. zongorakoncertjét tanárának ajánlotta, s nagy tisztelettel és megbecsüléssel gondolt rá egész életében. Ahogy írta:

Minden tanárom közül Cserepnyin volt a legélettelibb és legérdekesebb zenész. Noha nem tanultam meg mindent, amit kellett volna a hangszerelésről Rimszkij-Korszakov osztályában, ezt megtettem Cserepnyin osztályában. A vezénylésről tartott eszmefuttatásai mindig értelemmel teltek voltak; eszmefuttatásai a zene jövőjéről nem kevésbé számítottak érdekesnek: újító szelleme annyira fejbevágott, hogy beleszédültem.

A forradalom és a polgárháború Petrográdban súlyos élelmiszerellátási zavarokat okozott. Ennek következtében Cserepnyin fia, Alekszandr 1918 tavaszán skorbutot kapott. Ekkor Nyikolaj Nyikolajevics ajánlatot kapott, hogy legyen a tifliszi Nemzeti Konzervatórium igazgatója. A család úgy döntött, hogy minden tulajdonukat hátrahagyva Grúziába költöznek, amit egyelőre elkerült a polgárháború.

Tifliszben Cserepnyin a tanítás mellett a helyi operaházban is dolgozott, időnként szükségét érezte, hogy feljavítsa a provinciális zeneszerzők alkotásait. Ugyanakkor különösen fiára, de rá is nagy hatással voltak a grúz népi dallamok.

1921-ig nagyjából békés körülmények között dolgozhatott, azonban ekkor győzött a forradalom Grúziában is, aminek következtében a „fehér oroszok” Batumiba menekültek, hogy onnan továbbhajózzanak nyugatra. Cserepnyin egy ideig még próbált megbékélni a szovjethatalommal. Az utolsó cseppet a pohárban egy próba jelentette az operaház zenekarával. Egy kürtszólót gyakoroltak, ami háromszori ismétlésre sem lett jobb, mire megjegyezte: Uraim, addig folytatjuk, amíg ez nem lesz jó. Erre egy fiatal zenész felpattant és gúnyosan megjegyezte: Az „urak” mind elfutottak Batumiba. Itt mi mind ELVTÁRSAK vagyunk. Cserepnyin döbbenetében és dühében otthagyta a színházat, és elkezdte szervezni családja emigrálását.

1921. június 16-án szálltak fel egy Konstantinápolyba tartó gőzhajóra. Miután megkapták a francia vízumot, augusztus 4-én kihajóztak Franciaország felé, s kilenc nappal később megérkeztek további életük helyszínére.

A család Párizs mellett telepedett le. Cserepnyin ismét találkozott Gyagilevvel, aki bemutatta Dionüszosz és Orosz tündérmesék (op. 55) című balettjeit, de kapcsolatuk ismét megszakadt. Ezt követően pedig Anna Pavlova találta meg egy saját átiratával Théophile Gautier A múmia regénye alapján.

1925-ben alapítója és igazgatója lett a később Rahmanyinov nevét felvevő párizsi Orosz Konzervatóriumnak. Ez az állás nem járt nagy presztízzsel, de állandó jövedelemhez juttatta. Emellett 1937-től élete végéig a lipcsei Beljajev zenei kiadó kuratóriumának elnöki tisztségét is betöltötte.

Az 1920-as években hangszerelte újra Muszorgszkij egyik befejezetlen művét, A szorocsinci vásár című operát, ami után kedvet kapott hozzá, hogy ebben a műfajban is kipróbálja magát. A zene mellett pedig a librettókat is ő írta. Első operája, a Szvat (1930, op. 57) Osztrovszkij A szegénység nem bűn című drámájából készült. Másik operája, a Vanyka-kljucsnyik (1932, op. 60) Fjodor Szologub hasonló című darabjából készült. Ősbemutatója a Belgrádi Operaházban volt, ahol maga Cserepnyin vezényelt.

Emigrációs éveinek egyik legnagyobb sikere az volt, amikor 1932-ben Szergej Kuszevickij meghívta, hogy legyen a Bostoni Szimfonikus Zenekar vendégkarmestere. Cserepnyin elvállalta a felkérést, azonban romló egészségi állapota és halláskárosodása miatt egyre kevesebb nyilvános szereplést vállalt.

A német megszállás elől az időközben amerikai és kínai útjairól visszatérő Alekszandr fiával és kínai feleségével, a zongorista Li-Hszieng Minggel megpróbáltak autóval elmenekülni Franciaország szabad részébe, de ez nem járt sikerrel. Egész idő alatt a megszállt Párizs külvárosában, Issy-les-Moulineaux-ban maradtak, ahol Nyikolaj Nyikolajevics folyamatosan bejárt dolgozni a kiadóba és a konzervatóriumba, miközben Alekszandr álnéven próbált egyszerű románcokkal pénzt keresni az időközben megszaporodott családnak. Ugyanis a háború alatt születtek meg Cserepnyin unokái, Pjotr (1939– ), a Loeb Partners Management, Inc. elnöke és számos orosz emigránsokkal foglalkozó civil szervezet tagja, Szergej (1941– ), aki egy elektromos erősítő feltalálásáról ismert, valamint Ivan (1943–1998), aki később elektronikus zenével foglalkozott, s a Harvard Egyetemen oktatott zeneszerzést.

Azonban az unokákra és a békés öregkorra Nyikolaj Nyikolajevics Cserepnyinnek nem sok ideje maradt, 72 évesen hunyt el otthonában. Halála előtti éjszakán egy oratórium-tervezetét játszotta le fiának, amit Alekszandr később belekomponált A farmer és a tündér című operájába.

Bár alkalmanként később is ért el sikereket, Nyikolaj Cserepnyin kettős karrierje sohasem került vissza arra a szintre, amin az I. világháború előtti években volt, amikor egyes műveit a nemzetközi modernizmus úttörő kísérleteiként ismerték el, és rendszeresen elfoglalhatta a karmesteri pódiumot a világ vezető színházaiban és koncerttermeiben. A nemzeti bázis elvesztése kétségtelenül katasztrofálisan hatott művészetének recepciójára. Ennek elkerülhetetlen következménye volt egyrészt, hogy Cserepnyin legjobb műveit máig is igazságtalanul mellőzik, másrészt hogy meglehetősen egyenetlen életművének értékelése hiányzik. Művei közül kizárólag a liturgikus művek élveznek szélesebb ismeretséget, azonban a sors iróniája, hogy ezeket a különböző szertartásokon a szerző neve nélkül játszák. Korai műveire erős hatást gyakorolt Rimszkij-Korszakov és Liszt, és nem túlzottan egyediek. Azonban amikor találkozott a századfordulón a modernista impresszionizmus zenei nyelvével, megtalálta eredeti és meggyőző hangját, amely nagy balettjeiben hallható. Későbbi művei közül a Szvat élettel teli nyitánya fenntartja az érdeklődést az egész opera iránt, míg egyes zenekari művei nyomokban tartalmazzák Sztravinszkij és Prokofjev háború utáni kompromisszumok nélküli modernizmusát. Ez is arra utal, hogy Cserepnyin élete végéig fogékony volt az új hangzásra, és stílusát naprakészen tartotta.

Nyikolaj Nyikolajevics Cserepnyin egyúttal egy egyre terebélyesedő zenészdinasztia megalapítója is volt. Alekszandr Nyikolajevics és Ivan Alekszandrovics után a következő generációban is jó pár zenész található, ahogy ez egy Pjotr Alekszandroviccsal készült interjúból kiderül.

Alekszandr Nyikolajevics 1967-ben ellátogathatott a Szovjetunióba, s ekkor átadta az illetékeseknek édesapja memoárjait, amit 9 évvel később, 1976-ban adtak ki oroszul. Azonban ez a kiadás átesett némi cenzúrán, amit egy angol kiadásban igyekeztek orvosolni.

Nyikolaj Nyikolajevics életének eddig egyetlen monografikus feldolgozása született Olga Mihajlovna Tompakova tollából 1991-ben.

Alekszandr Nyikolajevics özvegye, Li-Hszieng Ming hozta létre a Cserepnyin Társaságot, amelynek vezetését édesanyja 1991-es halála után Ivan Alekszandrovics vette át. 1998-ban azonban ő is elhunyt rákban, így a társaságot ma az idősebb fiú, Pjotr Alekszandrovics vezeti. Céljuk a család életművének feltárása, publikálása és népszerűsítése, emellett pedig a Kelet és Nyugat közötti interkulturális kommunikációt is szeretnék elősegíteni a zenén keresztül.