Ha szerda, akkor #oroszemigrácio - Benois, a retrospektív álmodozó

Alekszandr Nyikolajevics Benois

Gyimesi Zsuzsanna, Szabó Viktor | 2020.05.06.
Ha szerda, akkor #oroszemigrácio - Benois, a retrospektív álmodozó

Az orosz emigráció első hullámát bemutató sorozatunk e heti szereplője a 150 éve, április 22-én (új naptár szerint május 3-án) született Alekszandr Nyikolajevics Benois festő, művészettörténész, könyvillusztrátor, díszlet- és jelmeztervező, a Művészet Világa nevű művészeti csoportosulás alapítója és meghatározó alakja. Halálának 60. évfordulójáról is ebben az évben emlékezünk meg, hiszen 1960. február 9-én hunyt el Párizsban.

Benois-show a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ youtube csatornáján

 

A Benois-család

Alekszandr Benois egy nagy múltú művészdinasztia leszármazottja. A családot Louis Jules César Auguste Benois alapította, aki 1794-ben a francia forradalom elől menekülve I. Pál cár udvari cukrászmestere lett. A katolikus Benois megkapva a nemességet a lutheránus Anna-Catherine Groppét vette el, s ez a felekezetek közötti vegyesházasság a tolerancia légkörét vonta a családra. Louis Benois Nyikolaj nevű fia (1813–1898), egyben Alekszandr Nyikolajevics apja Albert Kavosz, a Mariinszkij színház építészének lányával kötött házasságot, majd megkapta a cárok nyári rezidenciájának, Peterhofnak a főépítészi státuszát. Ezt követően a Benois-család számos építészt adott Oroszországnak. Alekszandr Nyikolajevics két unokatestvére, a Turkesztánban dolgozó Alekszej Leontyjevics (1838–1902) és az utilitárius épületeiről ismert Julij Juljevics (1852–1929) is ezt a szakmát választotta, akárcsak két bátyja, a festőművészként is jegyzett Albert Nyikolajevics (1852–1936) és Lavrentyij Nyikolajevics (1856–1928). Nővérük, Jekatyerina Nyikolajevna pedig Jevgenyij Lanceray (1848–1886) animalista szobászhoz ment feleségül, s az ő lányuk volt Zinaida Szerebrjakova (1884–1967), a népszerű festőnő. A Benois-család ma élő tagjai között is számos művészt találunk, a leszármazottak közül érdekességként érdemes még megemlíteni, hogy Lavrentyij Nyikolajevics lánya, az Angliába emigrált díszlettervező és könyvillusztrátor Nagyezsda (1896–1975) Sir Peter Ustinov (1921–2004) kétszeres Oscar-díjas (1961: Spartacus; 1965: A Topkapi kincse) angol színész édesanyja.

A tolerancia légköre

Louis Benois és Anna-Catherine Groppe a házasságkötéskor megfogadták, hogy fiú gyermekeiket hithű katolikusnak, lány gyermekeiket lutheránusnak fogják nevelni. Ígéretüket megtartották, és ezzel nem törésvonalat húztak a gyermekek közé, hanem gazdagították világukat, nyitottá és elfogadóvá tették őket. Középső fiúk, Nyikolaj Benois olasz származású kisasszonyt vett feleségül, a Szentpéterváron élő Alberto Cavos és Aloysia Carolina Carobio lányát, Camilla Carobiot. Így tehát a legfiatalabb unoka, Alekszandr Benois ereiben francia, német és olasz vér keveredett. Ugyan katolikusnak lett megkeresztelve, mentális és érzelmi térképének a katolicizmus, a lutheranizmus és a pravoszlávia egyaránt fontos részét képezte, amelynek a sokszínű és különleges Szentpétervár jelölte ki a határait. Alekszandr felesége Anna Karlovna Kind lett, aki német szülők gyermekeként lutheránus hitben nevelkedett, így kettőjük találkozásával megismétlődött a Benois-nagyszülők képlete. Benois memoárjában kitér arra, hogy őszinte és stabil vallásossága éppen a családjukban generációk óta jelen lévő vallási sokszínűségben gyökerezett, és független volt a konkrét felekezeti megnyilvánulásoktól.


Benois ifjúsága, a Karl Maj Gimnázium

A nagy múltú művészdinasztiába beleszületve Alekszandr Nyikolajevics a legjobb nevelésben részesült. Alapfokú tanulmányait a Cári Filantróp Társaság gimnáziumában végezte, majd 1885–1890 között a Karl Maj Magángimnázium tanulója lett. Ez utóbbi fontos állomás volt életében, hiszen itt ismerkedett meg több későbbi „harcostársával”, Dmitrij Filoszofov irodalomkritikussal, Walter Nouvel zenésszel, valamint Konsztantyin Szomov és Leon Bakszt festőművészekkel, akikkel közösen alapították meg a Művészet Világa egyesületet.

A Karl Maj Gimnázium

1856-ban a Szentpéterváron élő, fontos társadalmi szerepet betöltő német polgárcsaládok kezdeményezésére német tannyelvű iskola nyitotta meg kapuit Karl Maj pedagógus irányításával. Alig négy év elteltével, 1860-ban „Gimnáziumi szintű reál iskola” rangot kapott az intézmény, és olyan hírnévre tett szert, hogy a város haladó gondolkodású, társadalmilag fontos szerepet betöltő családjai, nemzetiségi és vallási hovatartozástól függetlenül, sorban álltak, hogy fiú gyermekeiket beírathassák. Karl Maj határozott és a mai napig korszerű reformpedagógiai elvek mentén szervezte meg az oktatást. Példaképének tekintette Johannes Comenius 17. századi cseh pedagógus munkásságát, amelynek alapját az a meggyőződés adta, hogy először fel kell ébreszteni a tanulóban az érdeklődést az adott kérdés iránt, meg kell vele szerettetni a tárgyat, és utána lehet elkezdeni a konkrét tanítást. Karl Maj körültekintően válogatta össze a tanári kar tagjait. A tudományos felkészültség és a pedagógiai igényesség egyformán fontos szempontok voltak. Az iskolában demokratikus légkör uralkodott, a tanár és a diákok közötti kapcsolatot nem a hierarchikus alá- és fölérendeltség jellemezte, hanem a kölcsönös odafigyelés egymásra. Karl Maj azt is felismerte, hogy az oktatás szellemiségének érvényre juttatásához elengedhetetlen, hogy az iskola a szülőkkel is folyamatos kapcsolatot tartson. Ennek a szellemében jöttek létre az iskola tavaszi színi előadásai, amelyre diákok és oktatók egész évben készültek, a létrehozásban pedig szülői támogatásra is igényt tartottak. Maga a bemutató városszerte jelentős társasági eseménynek számított, amit nem csak az iskola növendékeinek hozzátartozói tekintettek meg, hanem szinte mindenki, aki „számított”. Az iskolai oktatásba terepgyakorlatok, múzeumi órák, kirándulások, intézménylátogatások is bele voltak építve. Az iskolavezetés bátorította és támogatta a különböző önképző körök létrejöttét.

Alekszandr Benois 1890-ben végzett a gimnáziumban, és barátaival – noha különböző egyetemeken folytatták tanulmányaikat – továbbra is megtartotta a szoros kapcsolatot. A gimnáziumban megszokott, rendszeres önképzőkörös összejövetelek folytatódtak, a résztvevők köre kibővült az egyetemen szerzett új ismerősökkel, és Benois-kör néven felrajzolták magukat Szentpétervár intellektuális térképére. Tele voltak nagy ambíciókkal a világ megértését illetően. A találkozókon előadásokat tartottak egymásnak, átfogó filozófiai és történeti tárgyú kérdéseket jártak körbe, vitáztak, jegyzőkönyvet vezettek – komolyan vették magukat. Művelődni, fejlődni akartak, hogy felelősségteljesen tudjanak hozzálátni a világ megváltásához. Ebből a törekvésből nőtt ki a Művészet Világa csoport.


Benois és a Művészet Világa

Az 1898-ban alapított Művészet Világa (Mir iszkussztva) egyesület és az általuk indított azonos nevű folyóirat az új orosz és nyugat-európai művészeket propagálta, felszólalt a peredvizsnyikek tendenciózussága ellen. Újra felfedezték a 18. századi művészetet és témákat, s felkaroltak olyan korábban elhanyagolt művészeti ágakat, mint az iparművészet, a népművészet, a divattervezés és a könyvillusztrációk.

Az Ezüstkor ékköve

A 19–20. század fordulóján értelmiségi csoportok tömkelege jött létre, alakult át, szűnt meg néhány éven belül. Ebben a dinamikusan változó légkörben a Művészet Világa csoport maga volt az állandóság, hiszen több mint negyed évszázadig működött. Ennek egyik titka valószínűleg abban rejlett, hogy nem a formai megnyilvánulások szintjén határozták meg alapelveiket (vagyis nem tették le a voksukat egy konkrét izmus mellett), hanem magas művészi minőséget, elkötelezett művészi hitvallást és odaadó, szorgalmas munkát várták el tagjaiktól. Ebből következett, hogy szinte minden olyan művész „megfordult” a tagságban, aki az elkövetkező évtizedekben, különböző irányzatok képviselőjeként, nagy nevet szerzett magának. Az alapító Alekszandr Benois, Szergej Gyagilev, Dmitrij Filoszofov, Walter Nouvel, Konsztantyin Szomov és Leon Bakszt mellett megfordult a társaságban Misztyiszlav Dobuzsinszkij, Anna Osztroumova-Lebegyeva, Jevgenyij Lanszere, Ivan Bilibin, Iszaak Levitan, sőt például Konsztantyin Korovin és Valenytin Szerov is, akik addigra már hatalmas tekintélynek örvendtek a moszkvai művészeti életben. A Művészet Világa csoport fő törekvése a korszakra jellemző tekintélyelvű művészeti élet béklyójától való megszabadulás volt. Lázadtak az akademizmus és a festészeti rutin megnyilvánulásai ellen. Ugyanez motiválta szűk fél évszázaddal korábban a Vándorkiállítók Társaságának tagjait is, azaz a peredvizsnyikeket. Azonban a tőlük eredeztetett kritikai realista iskola Benois-ék generációja számára már maga volt a merev akademizmus (hiszen ez vált a Művészeti Akadémián oktatott kánonná), amit a fiatalok le akartak rázni magukról. Ezzel együtt a Művészet Világa csoport tagjai nem voltak hagyományellenesek, hanem másik történelmi korszakot tettek forrásértékűvé a maguk számára: Nagy Péterhez és általában véve a XVIII. századhoz fordultak, mint olyan ideális korszakhoz, amikor értelmezésük szerint az emberi kreativitás, a szellemi munka, a műveltségre való törekvés és a művészeti alkotófolyamatok határozták meg a társadalom fejlődését. Összeurópai szellemiség, valamint Szentpétervár és Párizs/Versailles kultusza jellemezte a fiatal csoport tagjainak világlátását, amiben a művészember mint a teremtő erő zálogosa kiemelt helyet kapott a közösségi életben. Benois és köre derűs nosztalgiával képzelte bele magát a XVIII. századi előkelőségek mindennapjaiba. Ők voltak a „retrospektív álmodozók”.


Benois, a festő

A gimnázium elvégzése után Benois egy ideig járt a Cári Képzőművészeti Akadémiára, azonban az itt oktatott tárgyakat és technikákat túlzottan unalmasnak tartotta, ezért inkább a jogi pályát választotta, s 1894-ben diplomázott a Pétervári Egyetemen. Ugyanakkor Albert nevű bátyjától folyamatosan tanulta a festészeti technikákat, s már 1893-ban szervezett egy saját kiállítást. Különösen kedvelte az akvarelleket, amiket a „nagy” festők inkább vázlatok készítésére használtak. Fontos állomás volt életében franciaországi utazása. 1896–1898 között és 1905–1907 között Párizsban tartózkodott. Első útján készítette híressé vált akvarell-sorozatát Versailles-ról, amiből XIV. Lajos utolsó sétái címmel szervezett kiállítást 1897-ben, és három képét a Tretyjakov Galéria vásárolta meg saját gyűjteménye számára. Ez a sorozata 1922-ben tudományos igényű album formájában is megjelent.

A kis Rembrandt

Alekszandr öt testvér közül a legfiatalabb volt, legidősebb nővére és közte 20 év volt a korkülönbség – így különösen nagy figyelem és szeretet vette körül. Rajztehetsége korán megmutatkozott. A család meg volt győződve róla, hogy kiemelkedő festőművész, egy új Rembrandt fog belőle válni. Albert bátyja, aki Alekszandr első szárnypróbálgatásai idején éppen az Akvarellisták Társaságának megalapításával és vezetésével foglalkozott, komolyan vette az öccsében megmutatkozó tehetséget és segítette a kibontakozást. A családban uralkodó légkör és a mindennapi életük a különböző művészeti ágak jegyében alakult: az építészet, festészet, zene, színház legjelesebb kortárs képviselői bázisuknak tekintették a Benois-házat. Alekszandr beleszületett a művészi látásmódok és gyakorlatok világába. Talán emiatt alakult úgy, hogy a Képzőművészeti Akadémiát laposnak találta és néhány hónap után otthagyta. Úgy érezte, nincs ott keresnivalója, és kialakult benne a meggyőződés, hogy egy fiatal művész csak utazások során, személyes tapasztalatok gyűjtésével tud igazán fejlődni. Leginkább az akvarell technikáját kedvelte, amire rögtön három magyarázat is kínálkozik. Egyrészt bátyjától és mentorától, Alberttől ezt látta, ezt tanulta. Másrészt az akvarell a 19. század utolsó két évtizedében egyfajta emancipálódáson ment keresztül, kilépett az olajfestmények árnyékából, és önálló műfaj rangjára emelkedett. Megfogalmazódott a művészekben, hogy vannak bizonyos tartalmak, hangulatok, amiknek kifejezésére csak az akvarell alkalmas. Ezzel a felismeréssel összefüggésben jött létre a már említett Akvarellisták Társasága. Harmadrészt pedig Benois tapintatos, visszafogott, de határozott és kifinomult világfelfogására jól rímelt az akvarell valamennyi műfaji sajátossága. Alkalmas volt a „retrospektív álmodozás” belső képeinek kivetítésére.

Benois festményciklusokban gondolkozott, ami a festészetet az időben lineárisan kibomló művészeti alkotásokhoz, tehát például az irodalmi vagy a zeneművekhez közelíti. Egy ciklust nem lehet egyszerre felölelni a befogadás során, hanem végig kell haladni a darabjain, és az összefüggések hálózatában is el kell helyezni őket. Tehát nem csak esztétikai, hanem intellektuális élménnyel is kecsegtetnek.

Benois festészetének harmadik kiemelendő mozzanata a témaválasztáshoz kapcsolódik. Legtöbb képén az ember alakította természet (parkok szoborcsoportokkal, szökőkutakkal, mesterséges tavakkal), értékes és pompás épületek és az ember egyszerre jelenik meg, vagyis Benois festészeti témává emelte az építészetet mint olyat, és annak remekműveit. Harmonikus kompozícióiból sugárzik a szimmetria iránti vonzalom, noha maguk a kompozíciók nem szimmetrikusak. Hiányzik belőlük a fennköltség és a tiszteletteljesség is, cserébe viszont humorérzék, visszafogott játékosság és tapintatos irónia lengi körül őket. Ezekre a képekre úgy tekintett Benois, mint egyfajta anyaggyűjtésre építészettörténeti kutatásaihoz.

Mindezek ismeretében talán meglepődünk azon, hogy Benois egész életében autodidakta festőként tekintett magára, nem pedig profiként, és nem ezt a területet tekintette legfontosabb életfeladatának.


Benois, a művészettörténész és műelemző

Alekszandr Benois a művészettörténetben is maradandót alkotott. 1894-ben megírta egy német nyelvű kiadvány, A 19. század festészete oroszokra vonatkozó részét, 1901-ben pedig két saját folyóiratot is indított Sztarie godi (Régi évek), ill. Hudozsesztvennie szokroviscsa Rosszii (Oroszország rejtett művészeti kincsei) címmel. Az évek során jelentős művészeti kritikussá fejlődött, ő vezetett be olyan fogalmakat Oroszországban, mint az avantgárd vagy az orosz cézanne-izmus. Elsősorban a 18–19. század orosz festészet érdekelte, további fő művei: A 19. századi orosz festészet története (1902), A festészet orosz iskolája (1904), valamint a világ festészettörténetével foglalkozó monumentális, 4 kötetes, befejezetlenül maradt Minden idők és népek festészetének története (1912–1917).

Fő a bátorság

Richard Muther művészettörténész A 19. század festészete című német nyelvű kötete a 24 éves Benois kezébe került Szentpéterváron, aki nagy érdeklődéssel olvasta és azonnal két következtetést vont le. Egyrészt hiányolta az átfogó munkából az orosz festészetre vonatkozó fejezetet. Másrészt tetszett neki az oldott, élvezetes stílus és a kerek történetté összeálló narratíva, amellyel Muther magávalragadó olvasmánnyá változtatta a szigorú művészettörténeti fejtegetéseket. (Amiért egyébként Muthert elmarasztalták korabeli tudóstársai.) Levelet írt hát a szerzőnek, amiben felajánlotta, hogy megírja a hiányolt orosz fejezetet. Muther elfogadta az ismeretlen ifjútól a felajánlást és két és fél hónapos határidőt szabott neki. Benois számára nem volt lehetetlen: megírta a vállalását – úgy, ahogy azt az akkori tudása alapján és a megszabott időintervallumban képes volt megírni. Másfél évtizeddel később már nem volt büszke erre a tanulmányára, ám az mégis mérföldkőnek bizonyult az életében, hiszen elindította Benois-t azon az úton, ami elvezetett egészen a 4 kötetes átfogó művészettörténeti enciklopédiáig.

A nagy lélegzetvételű művek mellett Benois különböző újságokban folyamatosan publikált vegyes műfajú és fókuszú Művészeti leveleket, amelyekben kiállításokat, konkrét alkotókat vagy konkrét műalkotásokat ismertetett.


Benois, a könyvillusztrátor

Benois másik kedvelt és magas színvonalon űzött tevékenysége a könyvillusztrációk készítése volt. Klasszikus alkotásai között tartják számon Puskin Rézlovas című poémájához rajzolt képeit (1903), amely mind a forradalom előtt, mind utána számos kiadást megélt. Kiemelkedő még a gyermekek számára rajzolt, de felnőttek által is szívesen forgatott Képes ábécé (1904), valamint a Puskin Pikk dáma című elbeszéléséhez készült grafikák (1911). Utóbbival kapcsolatban gyakran említik a dekadenciát, és az elbeszélés frivolságához képest komor és monumentális képeket.

Törekvés a szintézisre

Az Ezüstkor művészeti életének egyik meghatározó jellemzője a művészetek szintézisének megvalósítására való törekvés. Ehhez kiváló terepnek bizonyult a megújuló könyvművészet. A Művészet Világa csoport tagjai a könyvre és a folyóiratra úgy tekintettek, mint komplex esztétikai produktumra, amelynél jó esetben a forma és a tartalom nem csak tökéletes összhangban van egymással, hanem egyenrangú is. Minden üres papírfelület grafikáért kiáltott, így a szerző és a tipográfus mellett a könyvtervező is kulcsfigurává lépett elő a könyvkiadásban. A kiadványok minden négyzetcentimétere művészileg át lett gondolva, a borítótól kezdve az oldalszámokig. Ez a szemlélet változásokat generált a könyvillusztráció területén is. A képek és rajzok többé már nem alárendeltjei voltak a szövegnek, hanem partnerei, amelyek esetenként akár új értelmezési irányt szabhattak a leírtaknak. Éppen ezért nem minden szerző örült az illusztrált kiadásoknak, mert kifogásolták, hogy a rajzok elnyomják a szöveget. Más esetekben viszont a kortárs illusztrációk segítették a klasszikus műveket abban, hogy újra megszólítsák az aktuális olvasóközönséget. Erre kitűnő példa Benois illusztráció sorozata Puskin Rézlovasához.

A vizuális impulzusokra nagy volt az igény az olvasók részéről. A folyóirat- és újságkiadás fellendült, így az illusztrátori munka presztízse megnőtt, és egyre változatosabb, egyre komplexebb feladatokat foglalt magába. Ez nem várt hatással volt a magasművészetek fejlődésére is, ugyanis az illusztrálás megélhetést biztosított számos művésznek, akik a biztos egzisztencia mellett nyugodtabban koncentrálhattak alapvető művészi célkitűzéseik megvalósítására is. A Művészet Világa csoport folyóirata a maga korában szenzációnak számított igényes és költséges küllemével. A szerkesztőbizottság tagjai maguk a művészek voltak, akik a közművelődés segítése mellett a folyóirat pazar megformálásával a közízlés alakítását is megcélozták. Azt akarták, hogy a folyóiratszámok segítségével minél több otthonba belépjen a magas művészet.


Benois és a balett

Benois szoros barátságot ápolt Szergej Gyagilev színházi rendezővel, aki felkérte őt, hogy legyen az Orosz szezonok balett-előadásainak művészeti vezetője, díszlet- és jelmeztervezője. Benois Sztravinszkij, Cserepnyin és mások számos balettjéhez készített látványterveket.

A színház az összművészetek terepe

Az összművészeti törekvések monumentális terepe a színház. Az Ezüstkor e központi műfaján belül – a könyvművészethez hasonlóan – belső dominancia-átrendeződés következik be. A színpadi látvány és a jelmezek szerepe felértékelődik. A legtehetségesebb fiatal festőművészek kapnak és vállalnak díszlet- és jelmeztervezői feladatokat, amelyek során a speciális funkcionalitás elvárásai és a kompromisszum-mentes művészi ambíciók megtalálják az összhangot. Benois már az 1890-es években kapott színházi feladatokat Szentpétervárott, kiteljesedni azonban Szergej Gyagilev Orosz Balett társulatánál tudott az 1910-es évektől kezdve. Az első, nagy sikereket hozó előadás az Armida pavilonja volt (Cserepnyin, 1909), majd a Petruska (Sztravinszkij, 1911). Gyagilevvel nem volt egyszerű hosszú távon konfliktusmentesen együttműködni. Benois-nak sem sikerült, így az 1910-es évek közepétől eltávolodtak egymástól. Közben viszont Benois aktívan belevonódott a Moszkvai Művész Színház életébe, amelynek az iskolateremtő Konsztantyin Sztanyiszlavszkij volt a művészeti vezetője, Vlagyimir Nyemirovics-Dancsenko az igazgatója, majd Benois lett a harmadik legfontosabb ember, aki a látványért felelt. Ezzel új színházi feladatkört alapozott meg.

 


Benois a forradalom után

Benois előkelő származása ellenére a forradalom után is Oroszországban maradt, és elfogadta a szovjethatalmat. Ez számos súrlódást okozott művésztársaival. Egy ideig a Mariinszkij színházban és a petrográdi Nagy Drámaszínházban dolgozott díszlettervezőként és rendezőként, 1919–1926 között pedig az Ermitázs Festménygaléria részlegének vezetője lett.

Hit a művészet hatalmában

Benois pacifista alapokról közelített az 1917-es eseményekhez. Mindennél fontosabbnak tartotta a művészeti értékek védelmét és közkinccsé tételét. Ezek a törekvései egybeestek a bolsevik hatalom céljaival. Benois meggyőző tudása és embersége felülírta azt a gyanakvást, amit társadalmi hovatartozása váltott ki az új hatalom képviselőiből. Hosszú évekre visszanyúló személyes kapcsolatot ápolt Maxim Gorkijjal, illetve évek óta ismeretségben állt Anatolij Lunacsarszkijjal, akik döntéshozói pozícióba kerültek az 1917-es forradalmaktól kezdve. Mindketten elkötelezett és megbízható szakembernek ismerték meg Benois-t, akire gyakorlatilag rábízták Petrográd szinte teljes festészeti örökségének kezelését. Benois a családi és más személyes kapcsolatai alapján jól ismert magángyűjteményekből megmentette a köz számára a legértékesebb darabokat. Kidolgozta az Ermitázs és az Orosz Múzeum közötti profilmegosztás elveit. Az Ermitázs képgyűjteményéből új anyagot válogatott össze egy duplájára növekedő állandó kiállításhoz, aminek elrendezését tudományos elvek mentén és a befogadhatóságot is szem előtt tartva határozott meg. Az ő nevéhez fűződik egyébként az Ermitázs gyűjteményeinek nyilvánossá tétele, amit még a forradalmak előtt harcolt ki. Az építészet iránti elköteleződése okán Benois műemlékvédelmi és kulturális örökség védelmi feladatköröket is kapott (amit a 20. század elején természetesen még nem így hívtak), amihez úgy viszonyult, mint addigi pályája szintéziséhez.


Benois és az emigráció

Benois nem tervezte az emigrációt. 1925-ben kiküldetésben volt a párizsi Világkiállításon (Nemzetközi Modern Ábrázoló- és Iparművészeti Kiállítás). A párizsi emlékek, az emigránsokkal való találkozások hatására dönthetett úgy, hogy elhagyja a Szovjetuniót, s ez 1926-ban meg is történt. Hátralévő életének nagy részét Párizsban töltötte, de gyakran ellátogatott Olaszországba is, ahol a milánói Scalában rendszeresen igénybe vették szolgálatait díszlettervezőként. Gyagilevvel is kibékült, és csatlakozott a Ballets Russes nevű vállalkozásához. Ebben az időszakban visszatért az akvarellekhez is, s megfesti pétervári ciklusát Francia és emigráns orosz szerzők könyveinek illusztrálásával is foglalkozott, azonban sok műve befejezetlen, töredékes maradt. Utolsó éveiben emlékiratain és művészekkel való levelezésének (1916–1918; 1918–1924) kiadásán dolgozott.

Párizs Oroszországból, Oroszország Párizsból

Az Ezüstkorban valószínűleg nem volt olyan művészember, aki ne vágyakozott volna a párizsi művészeti élet után. Benois fiatal korában kétszer eltöltött két-két évet Párizsban, kitűnően beszélte a nyelvet, számos rokona és barátja ott élt. Az 1926-ban meghozott döntés, hogy örökre Párizsban maradjon szűk családjával, mégis nagyon fájdalmas volt számára. További négy évig küzdött azért, hogy visszatérhessen a Szovjetunióba, de végül felülkerekedett a józan ész: bizonytalan volt, hogy állását megtarthatja-e az Ermitázsban, hogy kap-e fizetést, hogy hagyják-e dolgozni.

Az emigrációban élő orosz sorstársaival nem találta meg a hangot, többek között azért sem, mert nem volt eléggé szovjet-ellenes, bár Oroszországra úgy tekintett, mint ami - szörnyűség - nincs többé. Művészi energiái sajnos elapadtak. A nyugat-európai művészeti élet képviselői idejét múltnak, túlságosan régi vágásúnak találták, aki az avantgard mozgalmakban - valóban - nem találta meg önmagát, és nem is kereste. Benois belemenekült az emlékeibe, álmodozott a retrospektív álmodozókról, és festményein e múltba révedés pillanatait örökítette meg, mintha vizuális naplót készítene. Ez azonban rajta és közvetlen családtagjain kívül másokat nem nagyon szólított meg. Viszonylag sokat dolgozott színházak felkérésére, illetve egyre nagyobb hangsúlyt fektetett a publicisztikai írásokra és visszaemlékezéseire, aminek köszönhetően ma sokat tudunk arról, hogyan értékelte a világot és saját életének történéseit.


Értékelése, utóélete

Alekszandr Benois jelentősége tevékenységi köreinek komplexitásában rejlik. Legnagyobb társadalmi érdeme a Művészet Világa csoport és folyóirat megalapítása és működtetése, valamint az 1910-es évek végén végzett műkincsmentési és műemlékvédelmi tevékenysége volt. Továbbá új korszakot nyitott a művészettörténet-írásban, amelynek inkább a szemléleti alapjai váltak meghatározóvá az utókor számára, és kevésbé maguk a konkrét művek. A színháztörténetben pedig ő volt az első profi művészeti vezető, akinek feladatköre nem merült ki a díszletek és jelmezek megtervezésében, hanem kiterjedt a színi előadás minden mozzanatára, aminek eredményeképpen valódi összművészeti alkotások jöttek létre. Végezetül pedig értékes és értékőrző személyiség volt, akit a művészetek iránti odaadása elkötelezett, szorgalmas, barátságos és jóságos emberré tett.

Benois életműve kedvelt kutatási téma, rengeteg monográfia, tanulmány, kutatás készült életének és munkásságának legkülönbözőbb aspektusairól.

Kedvelt szereplője Benois a családtörténeti kutatásoknak is, különös tekintettel a társadalmi elit életével foglalkozók körében. Benois-val nem csak művészettörténészek és színháztörténészek foglalkoznak, hanem kiterjedt rokonságának tagjai is. A jelentős művészcsalád leszármazottai közül egyre kevesebben vannak olyanok, akik személyesen találkoztak vele, így ma már azok számítanak autentikus megnyilvánulóknak, akik ismertek olyanokat, akik személyesen ismerték Alekszandr Nyikolajevicset. Ez nem feltétlenül tesz jót a Benois-korpusznak, ám Benois maga olyan sokat és olyan élvezetes formában írt saját életútjáról, hogy van miből tájékozódni erről a kivételes személyiségről.