Ha szerda, akkor #oroszemigráció - "A nevetés királya" A.T. Avercsenko

„A nevetés királya” Arkagyij Tyimofejevics Avercsenko

Szabó Viktor | 2020.04.01.
Ha szerda, akkor #oroszemigráció -

1917–1923 között az orosz értelmiség jelentős része emigrációba kényszerült, amit „fehér emigrációként” vagy az orosz emigráció első hullámaként is ismerhetünk. Ezen események 100 éves évfordulója kapcsán a Russzkij Mir Alapítvány az elmúlt és elkövetkezendő években is ösztönzi az emigrációval, az „orosz külfölddel” kapcsolatos témákat. Ennek megfelelően az ELTE BTK Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központja új projektet indít, melynek keretében minden héten bemutatunk egy-egy ismert, vagy kevésbé ismert, de megismerésre méltó munkásságú személyiséget az első emigrációs hullámból.

 

 

Első szereplőnk, a 140 éve született és 95 éve elhunyt Arkagyij Avercsenko, neve ismerősen csenghet a programjainkat rendszeresen nyomon követőknek, hiszen a Fortocska Galéria 2017-es kiállításán többek között az általa szerkesztett Novij Szatyirikon című szatirikus folyóirat lapjai is megjelentek.

Arkagyij Avercsenkoról a Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ youtube csatornáján

 

Korai évek

A méltatói által Mark Twainhez és a korai Csehovhoz hasonlított író, szatirikus, dramaturg és színházi kritikus a krími Szevasztopolban született 1880. március 15-én (új naptár szerint 23-án) egy közepes vagyonú kereskedő és egy Poltavai kormányzóságban szolgáló leszerelt katonatiszt lányának gyermekeként. Általános iskolai tanulmányokat rossz egészsége és gyenge látása miatt nem végzett, de az ismeretek hiányát szorgalmas önképzéssel pótolta, s 1896-ban írnoksegédnek állt egy szevasztopoli szállítmányozási irodánál. A következő évtől már a Donyeck-medence brjankai bányahivatalának írnoka volt, s egyúttal az itteni események, a bányászok mindennapjai váltak első elbeszéléseinek ihletforrásaivá.

Az 1900-as évek elején a bányák vezetőségével együtt Harkovba költözött. Első elbeszélésének címéről és megjelenési évéről az irodalomtörténetben ellentmondásos adatok vannak, ő maga az 1904-ben megjelent Az igaz ember (Pravednyik) című elbeszélését tartotta írói debütálásának. Az 1905–1907-es forradalom idején felfedezte publicisztikai tehetségét, karcolatokat, humoreszkeket és tárcákat publikált különböző periodikákban, majd saját szatirikus folyóiratok szerkesztésébe is belefogott Stik („Szurony”) és Mecs („Kard”) címmel. Mivel gyakorlatilag az összes cikket ő írta és szerkesztette különböző álneveken, hivatali munkáját teljesen elhanyagolta, ezért azzal az indokkal, hogy „jó ember, de semmirekellő” kirúgták. Emellett elmondása alapján egy sajtóvétség okán kiszabott 500 rubeles büntetés is fenyegette, ezért úgy döntött, Pétervárra költözik.


A Szatyirikon és a Novij Szatyirikon szerkesztőjeként

Péterváron eleinte másodrangú lapoknál dolgozott, mígnem az egyik ilyen lap, a Sztrekoza („Szitakötő”) fiatal munkatársaival együtt megalapította a Szatyirikon című folyóiratot. A fiatal és lendületes szerkesztőgárda, akik között ott találjuk pl. Szasa Csornijt, Oszip Dimovot, Nyikolaj Remizovot és Teffit sikerre vitte a lapot.

Avercsenko ezekben az években tovább csiszolta Harkovban kialakult stílusát. 1910-ben elbeszéléseinek három gyűjteményes kötete is megjelent, ezek közül a Vidám osztrigák több mint 20 újrakiadást élt meg. Fő témáivá a pétervári mindennapok, hőseivé írók, bírók, rendőrök, szobalányok, nem túl éles eszű, de annál bájosabb hölgyek váltak. Jellemzően egy anekdotikus helyzetből kiindulva egészen az abszurdig vitte el a történeteket. Több elbeszélésének motívumai alapján színházi művek is készültek. Éles politikussága okán a Szatyirikon-t többször megbírságolták, ami azonban nem csökkentette a lap népszerűségét. Avercsenko eközben színházi kritikákat is írt Ave, Volk, Foma Opiszkin, Meduza-Gorgona, Falstaff és más álneveken.

1911–1912-ben Remizovval és A. A. Radakovval kétszer is nyugat-európai tanulmányutat tettek, amiről A szatyirikonisták expedíciója Nyugat-Európába címmel írt népszerű könyvet.

1912-ben ért népszerűsége csúcsára, Elbeszélések lábadozóknak című kötete után a „nevetés királya” jelzővel illették.

Az I. világháború folyamán az időközben Novij Szatyirikon néven újjászervezett folyóiratban egyre több politikai témájú, hazafias hangvételű karcolata és tárcája jelent meg, amelyek tónusa az események előrehaladtával egyre komorabbá és keserűbbé vált, mígnem 1917-ben ezen a téren is teljesen áttért a szatirikus, humoros írásmódra, kifigurázva a kor politikai szereplőit.

A bolsevikok több más ellenzéki kiadvánnyal együtt 1918. júliusban betiltották folyóiratát. Ez rendkívüli törést jelentett Avercsenko életében, ami után művészetében is egymással szembe került a régi és az új világ. Az új, bolsevik világról született elbeszéléseiben a szituációt ugyancsak elvitte az abszurdig, a Tanóra a szovjet iskolában című művében pl. a gyerekek a tankönyvből tanulják meg, milyen volt az étel, a Király otthon címűben Trockijt és Lenint kicsapongó férjként ill. zsémbes asszonyként ábrázolta.

Számos viszontagságon átesve a fehérek által ellenőrzött Krímben kötött ki, ahol a szevasztopoli illetőségű Jug Rosszii című lapban nyíltan agitált a Gyenyikin-féle Önkéntes Hadsereg mellett. Néhány nappal azelőtt, hogy a vörösök elfoglalták volna Szevasztopolt 1920. november 15-én, az utolsó hajók egyikével Avercsenko Isztambulba menekült.

  


Emigrációban

Mivel Isztambulban ekkor rengeteg orosz menekült tartózkodott, Avercsenko a körülményekhez képest viszonylag jól érezte magát. Számos késői elbeszélésének ihletforrásává vált a menekültek itteni élete. Bolsevik-ellenes politikai agitációját is tovább folytatta, 1921-ben Párizsban jelent meg Tucatnyi kés a forradalom hátába című pamfletgyűjteménye, amelynek hősei (nemesek, kereskedők, hivatalnokok, katonák, munkások) nosztalgiával emlékeznek korábbi életükre. A mű a bolsevik sajtóban is botrányt kavart, maga Lenin is szentelt neki cikket Okos könyvecske címmel, amelyben „az őrületségig rosszindulatú fehérgárdistának” nevezte Avercsenkót, ugyanakkor elismerte az író tehetségét is. Bolsevik kritikusai stílusát „akasztófahumorként” értelmezték.

Az emigránsok többségének Isztambul csak átmeneti lakóhely volt, s 1922 áprilisában Avercsenko is útra kelt. Szófián és Belgrádon keresztülutazva júniusban végül Prágában állapodott meg, ahol a Vencel téri Aranylúd Szállóban bérelt szobát.

Prágai tartózkodásának első évében adta ki Gyermekek című elbeszélés-gyűjteményét, amely a forradalom utáni világot a gyermekek szemszögéből, sajátos fantáziaviláguk segítségével mutatja be, 1923-ban pedig Berlinben megjelent Prosztodusnij feljegyzései című gyűjteménye az emigránslét viszontagságairól. A Prágában kialakuló jelentős orosz emigráns kulturális központ munkájában azonban már nem tudott sokáig részt venni. 1925 elején egy szemműtét után rosszul lett. Január 28-án szinte eszméletlen állapotban szállították kórházba szívizom-gyengeség, ütőértágulat és veseelégtelenség diagnózisával. Március 12-én, 45 éves korában hunyt el, s a prágai Olšany temetőben helyezték örök nyugalomra. Utolsó évében a Maecenas tréfája című regényén dolgozott, ami már csak poszthumusz kötetként jelenhetett meg a prágai Plamja Kiadónál.

     


Utóélete

Avercsenkót viszonylag korán megismerhette a magyar közönség is. A tükör lelke című elbeszélését 1918-ban Pajzs Elemér fordította magyarra. A Nyugat 1918/21-22. számában Földi Mihály elismeréssel szólt mind róla, mind Kuprinról. A recenzens véleménye szerint a 19. századi világirodalmi színvonalú orosz próza után következő epigonok közül mindketten kiemelkednek. Avercsenkóról a következőket írta:

Avercsenko a fanyar humornak és groteszk szatírának jó tollával rendelkezik. Ezzel a jó pennával nem akar semmi különöset, se bevilágítón okosat, se megrázón valóságosat mondani, furcsa helyzeteket és papagájtollas, kusza embereket rajzolgat, a fanyalgó jókedvnek, az egyszerű közvetlenségnek, a meghitt beszélgetésnek halovány és vonzó színeivel. Feltámasztja a "ravasz embert", a vasúti tréfák emberismerő garabonciását, a világcsalók és érvényesülők groteszk figuráit, ártatlanul, következmények és pátosz nélkül, mulattató olvasmányt ad, mely néha tűnődésre indít. Diákja, ki fonográf művészettel, melyről azt állítja, hogy csak az ő zseniális kiváltsága, csap be egy egész falut, feledhetetlen alakja friss és ötletes művészetének.

1921-ben az Athenaeumnál jelent meg Figurák című gyűjteménye Roboz Andor fordításában, amit 2005-ben újra publikáltak Bátki Nóra grafikáival.

1925-ben a Tolnai regénytára sorozatban jelentek meg novellái, 1943-ban pedig a Pöttyös könyvekben adták ki A nők sem angyalok című művét.

Avercsenkót a Szovjetunióban sokáig nem ismerhették. A Lenintől érkező kritika után első említése 1963-ból való, amikor egy 15 perces filmszatíra készült Patkány a tálcán címmel Andrej Tutiskin rendezésében. A film alapszituációja szerint egy tárca jelenik meg a Pravdában ezzel a címmel, ami a botrányba fulladt manyezsbeli avantgardista kiállítást hivatott kifigurázni, s kiderül, hogy ez valójában Avercsenkónak 1913-ban a Szatyirikon-ban publikált elbeszélésének változatlan utánnyomása. A rendszerváltás idején, 1987-ben ugyanezzel a címmel jelent meg magyarul Avercsenko elbeszélés-gyűjteménye.

2017-ben az elbeszéléseiből írt színdarabokat is kezdték újra felfedezni, ezeket az Omszk, Novoszibirszk, Riga, valamint szülővárosa, Szevasztopol színházai is műsorra tűzték.