#oroszemigráció - Yul Brynner, a kopasz cowboy

A színész Julij Boriszovics Brinyer néven született Vlagyivosztokban Borisz Juljevics Brinyer (1899–1948) bányamérnök és Marija Dmitrijevna Blagovidova (1889–1943) énekesnő második gyermekeként. Nővére, Vera (1916–1967) 4 évvel volt idősebb nála.

A Brinyer-család oroszországi ágát Julius Joseph Bryner/Brüner (1849–1920) svájci kereskedő alapította, aki a szüleivel tett távol-keleti utazások után Vlagyivosztokban telepedett le, bányászati jogokat szerzett a tyetyuhei (ma: Dalnyegorszk) színesfémbányákra, valamint az ott kitermelt nyersanyagok kitermelésére, 1882-ben pedig házasságot kötött egy irkutszki kereskedő lányával, Natalja Ioszifovna Kurkutovával (1886–1926), aki negyedrészben burját származású volt; Julij nyilvánvalóan tőle örökölhette keleties vonásait, amire a későbbiekben rájátszott.

Julius a város elitjéhez tartozott, nagy szerepe volt pl. a helyi tőzsde kialakításában, és közéleti tevékenységéért díszpolgári címet is kapott. Egy tágas villában laktak az Aleutszkaja utcán, s 3 fiának és 3 lányának a legjobb oktatást tudta biztosítani. Ennek megfelelően középső és legkisebb fia, Borisz és Feliksz a Pétervári Egyetemen tanult, s eközben az értelmiségi Blagovidov-családnál laktak, akiknek két lánya közül az idősebb, Marija a Pétervári Konzervatóriumban tanult éneklést, a fiatalabb, Vera pedig orvosnak tanult, és később a pszichiátriára szakosodott.

A két fiú és a két lány rövidesen két párt alkotott: Borisz Maruszját, Feliksz pedig Verát vette feleségül. Mindketten tartottak a szülők haragjától, hogy rangon alul házasodtak, ami nem volt alaptalan, de az ellentéteket háttérbe szorította a forradalom. A bolsevik hatalomátvétel után a tulajdon nacionalizálása értelmében elvették a Brinyer-családtól a bányászati jogokat, a polgárháború idején pedig annyiszor volt hatalomváltás, hogy nem lehetett az üzletet újraindítani.

A családfőt megviselte életművének összeomlása, és 1920. március 10-én szívelégtelenségben elhunyt. Borisz és Marija 4 hónappal később született gyermekét éppen az ő emlékére nevezték el Julijnak. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a legidősebb fiú, Leonyid Juljevics (1884–1947) hathatós segítségével az üzleti vagyon jelentős részét sikerült Kínába menekíteni, s tovább működtetni a „Brinyer és Tsai” vállalatot. S miután „a Csendes-óceánnál véget értek a csaták”, a bolsevikok által ideiglenesen létrehozott Távol-keleti Köztársaságban, majd a Szovjetunióban szükség volt a képzett szakemberekre, így Borisz Juljevics bányamérnöki végzettsége és helyismerete jól jött, hogyha a tulajdonjogokat nem is, a bányák irányítását visszakapta, és a NEP idején valamennyire szabad kezet kapott a külföldi koncessziós ügyek intézésében, s még a GPU-vezér Dzerzsinszkij támogatását is élvezte ebben a tevékenységében. Cserébe viszont a családnak le kellett mondania öröklött svájci állampolgárságáról, mert a szovjethatalom nem ismerte el a kettős állampolgárság intézményét, és gyanakodva figyelte a külföldieket, így viszont a külföldre való utazás sokkal nehezebbé vált.

Noha a családi vállalatot súlyos áldozatok árán sikerült megmenteni, a kis Julij családja súlyos magánéleti konfliktusokat élt át. Ennek kiindulópontja az volt, hogy apja 1923-ban kiküldetésre távozott Moszkvába, ahol megismerkedett a Moszkvai Művész Színház fiatal színésznőjével, Jekatyerina Ivanovna Kornakovával (1895–1956), s 1924-ben levélben tudatta feleségével, hogy felbontja házasságukat, és újraházasodik. Marija Dmitrijevnát a hír súlyos depresszióba taszította, és egy ideig gyermekeiről sem tudott gondoskodni, a Brinyer-családot pedig Borisz- és Maruszja-pártra szakította.

A nehéz időszakon húga és sógora segítette á Marija Dmitrijevnát, majd miután összeszedte magát, kérvényt nyújtott be a városi tanácshoz, hogy Harbinba távozhasson gyermekeivel. Az indok az volt, hogy Harbinban működött a YMCA elitiskolája, Vera lánya pedig nagy tehetséget mutatott az éneklés iránt, ezért szerette volna, hogy oda járhasson. Mivel a városi tanácsban még nem értesültek Borisz Brinyer szédelgéséről, és köztiszteletben álló mérnöknek számított, az engedélyt megadták, így 1927-ben átköltözhettek a határ túloldalára.

Az ekkor hétéves Julij rövidesen ugyancsak a YMCA-iskolába kezdett járni. Az apa nélküliség meglehetősen megviselte, és renitens gyermek vált belőle. Többször akadt dolga a hatóságokkal, akiket azzal „etetett”, hogy ő a cár unokaöccse, és korábban a Téli Palotában lakott. 12 évesen már rendszeresen dohányzott. Ugyanakkor nővére hatására egyre inkább megmutatkozott zenei tehetsége, apja pedig a 10. születésnapjára egy gitárt küldött neki, amin hamar megtanult játszani.

Az újabb fordulópont ismét részben magánéleti, részben politikai okokra vezethető vissza. 1931-ben, a sztálini fordulat után a Brinyereknek nem volt tovább maradásuk a Szovjetunióban, s az éjszaka leple alatt egy csónakon hagyták el Vlagyivosztokot. Borisz és új felesége közelsége frusztrálta Marija Dmitrijevnát, ráadásul a japánok 1932-ben okkupálták Mandzsúriát, amit a jelentős számú orosz emigráns lakosság aggodalommal figyelt, és pogromoktól tartott. Mivel Verának azt javasolták, hogy Párizsban folytassa énektudása csiszolását, a család 1933 őszén úgy döntött, hajóra száll, és a legnagyobb európai orosz emigráns központba veszi az irányt.

Mivel Julij egyáltalán nem tudott franciául, ezért először egy Párizs külterületén lévő bentlakásos fiúiskolába íratták, ahol intenzív nyelvoktatás folyt. Az idősebb fiúk sokszor gúnyolták őt származása és keleties kinézete miatt, Julij viszont nem hagyta magát, ami sokszor kemény verekedésbe torkollott, ezért végül eltanácsolták.

Ezt követően egy párizsi gimnáziumban tanult, de ott is gondjai voltak a fegyelemmel. Latintanárát ki nem állhatta, s egyszer rávette az egész osztályt, hogy fordítsák meg székeiket, és üljenek neki háttal, mikor belép a terembe. Ugyanakkor kivételes eszét és tehetségét tanárai is elismerték.

Jelentős fordulópontot jelentett életében, hogy az orosz emigránsok kedvelt helyén, az Ermitázs Étteremben találkozott a Dmitrijevics-családdal, akik cigányzenészek voltak. A találkozást később több módon kiszínezte, de a valóság az, hogy Vera ismertette őket össze. Történt ugyanis, hogy egyszer Serge Lifar balett-táncos titkárával vacsorázott, amikor a Dmitrijevics-család is fellépett, és elénekelt velük néhány orosz románcot. A következő fellépésre pedig már magával vitte Julijt is, akiről gyorsan kiderült, hogy jól gitározik és énekel, s a Dmitrijevicsek legfiatalabbikára, Aljosára mély benyomást tett. 1935. június 10-én adta Julij Brinyer első koncertjét az Ermitázs Étteremben 30 gitár kíséretében. Jelentős sikereket értek el, körbeturnézták az országot, de végül elváltak útjaik, mert mindkét félnek más tervei voltak. A barátság azonban megmaradt, s amikor 1967-ben már Yul Brynner-ként Párizsban járt, Aljosa Dmitrijeviccsel felvettek egy közös albumot A cigány és én címmel, ami ma igazi kuriózumnak számít.

1936 tavaszán Julij Normandiában vállalt munkát úszómesterként a Le Havre-i strandon. Itt találkozott össze a D’Hiver cirkusz társulatával, s elszegődött hozzájuk akrobatának. Azonban az egyik előadáson elvétette az egyik ugrást, és beesett a szerelőcsövek közé. Több bordája bánta, és a gerince is súlyosan megsérült. A rehabilitáció hosszú ideig tartott, és fájdalomcsillapítóként az akkor még legálisnak számító ópiumot kapott, amitől függővé vált. Ugyanakkor ennek köszönhette, hogy megismerkedett Párizs dekadens művészvilágával. Egyik éjszaka ugyanis, amikor a kikötőkben Vietnámból visszatért matrózoktól próbált ópiumot vásárolni, összefutott a hasonló ügyben arra járó Jean Cocteau költővel, drámaíróval és filmrendezővel. Cocteau megismertette őt barátaival, Pablo Picassóval, Salvador Dalíval, Marcel Marceau-val és Jean Marais-val.

Julij tisztában volt vele, hogy ópiumfüggő lett, és erős akaratának köszönhetően önmagától Svájcba utazott, ahol egy klinikán kigyógyult függőségéből, és soha többé nem nyúlt drogokhoz. Ha a narkotikumokat mellőzte is, a párizsi művészekkel kötött barátsága megmaradt, s később jelentősen hozzájárult anyagilag, hogy Cocteau elkészíthesse Orfeusz végrendelete című remekművét, amiben cameót is vállalt.

1938-ban a Párizsba visszatérő Julijt szörnyű hír fogadta: édesanyjánál leukémiát diagnosztizáltak. Bízva abban, hogy orvos nagynénje tud ajánlani szakembert, elutaztak hozzá Harbinba. Nővére nem tartott velük: férjével New Yorkba ment, ahol operaénekesi karrier várt rá.

Harbinban nagynénje gondjaira bízva édesanyját, Julij elhatározta, hogy meglátogatja édesapját és második feleségét. Mindkét fél tartott a találkozástól, amely végül jól sült el. Brinyer ekkorra már elhatározta, hogy színész lesz, és tanácsokat szeretett volna kérni apja színésznő feleségétől. Mostohaanyjával hosszasan beszélgettek Sztanyiszlavszkij módszeréről, a Moszkvai Művész Színházról és Mihail Csehovról, Anton Csehov unkaöccséről, aki kétlaki életet élve Párizsban és az Egyesült Államokban működtetett színitanodát.

A beszélgetésről egy Mihail Csehovnak szóló ajánlólevéllel jött el, közben pedig nagynénjétől megtudta, hogy az Egyesült Államokban, egy New York melletti klinikán foglalkoznak leukémiás betegek kezelésével. Rövid párizsi kitérő után tehát az Egyesült Államok következett, ahol édesanyját elhelyezte a klinikán, ő maga pedig felkereste Mihail Csehovot.

Édesanyja betegségének kezelése óriási anyagi terhet rótt Julij Brinyerre, aki a színitanoda végzése mellett besegített teherautósofőrként a színház díszleteinek és jelmezeinek szállításában, s emellett a New York-i Blue Angel Clubban lépett fel orosz románcokkal és cigánynótákkal. A klubot A kék angyal című, 1930-as Josef von Sternberg rendezte filmről nevezték el, amely a főszereplő Marlene Dietrichnek világhírnevet hozott. Egy alkalommal maga a névadó is ellátogatott a klubba, s a 40 éves díva felfigyelt az akkor 21 éves énekes-gitárosra. Ekkor kezdődött éveken át tartó meghitt, romantikus viszonyuk, amiből Julij rengeteget tanult arról, mire vágynak igazán a nők.

Végül 1941. december 2-án megkapta első kisebb szerepét a Vízkereszt, vagy amit akartok-ban, ahol a Fabian nevű szolgát játszotta, s ebben a néhány szavas szerepben gyakorlatilag egész angol szókincsét felhasználta. Viszont ezzel bekerült a színészek körébe, s hivatalos lett olyan estélyekre, ahol értékes ismeretségeket köthetett. Egy ilyen estélyen ismerkedett meg Virginia Gilmore-ral, aki csupán egy évvel volt idősebb nála, de már túl volt néhány filmszerepen. Virginia felajánlotta neki, hogy segít csiszolni angol nyelvtudását.

A színházakat a Pearl Harbor elleni japán támadás után bezárták, így Fabian szerepe csupán néhány napot élt meg. Julij jelentkezett az amerikai hadseregbe önkéntesnek, azonban rossz tüdeje és korábbi gerincsérülése miatt kiszuperálták. Mivel jól tudott franciául és oroszul, az Amerika Hangja rádiónál helyezkedett el, s haditudósításokat olvasott a francia ellenállók és a szovjet hadsereg számára. Eközben angol nyelvtudását is sikerült annyira felfejlesztenie, hogy gyakorlatilag teljesen eltűnt orosz akcentusa.

1943 elején édesanyja hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt, ami mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. Hónapokig nem találta saját magát, ráadásul Virginia is elutazott Los Angelesbe egy filmforgatásra. Végül egy telefonbeszélgetés során megkérte Virginia kezét, és még abban az évben összeházasodtak.

1944-ben amerikai állampolgárságért folyamodott, és a „születési hely” rubrikába Szahalint írta be. Egy évvel később megváltoztatta a nevét is. Mivel a Bryner nevet sokszor hibásan „Brájner”-nek ejtették az angolok, ezért betoldott még egy „n” betűt, keresztnevét pedig lerövidítette, így született meg a Yul Brynner művésznév.

A háború befejezése után végre a színjátszás terén is rámosolygott a szerencse, s megkapta John Houseman Lute Song című Broadway-musicalének főszerepét, amelyben Mary Martinnal játszott. A premierre 1946 elején került sor, a közönségnek tetszett, a kritikusok viszont hűvösen fogadták, de mindkét részről kiemelték Brynner színészi tehetségét. Ennek ellenére a szerepek továbbra sem találták meg őt jó darabig, és ahhoz, hogy eltartsa feleségét és 1946 végén született fiát – akit Rocky Graziano bokszbajnok után „Rock”-nak becézett –, kénytelen volt mindenféle idénymunkát elvállalni. Egy rövid időre még Párizsba is visszatért, hogy fellépjen korábbi munkahelyén, a D’Hiver cirkuszban. Visszatérése után Virginiával közösen 1948-ban elindították a CBS televízión a világ első talk-show-ját, a Mr. és Mrs.-t. De a televíziózás még gyerekcipőben járt, s bár a közönség kedvelte, nem aratott nagy sikert. 1949-ben megkapta első filmszerepét a New York kikötőjében.

Az igazi áttörés 1951-ben érkezett el. 1944-ben adták ki Margaret Landon Anna és a király című regényét, amely Anna Leonowens híres indiai tanárnő, Mongkut sziámi király gyermekei nevelőjének emlékiratai nyomán született, és amiből Richard Rodgers zeneszerző és ifj. Oscar Hammerstein szövegíró musicalt készített A király és én címmel. A szerzőpáros túl volt már több sikeren, pl. az Oklahoma!-n (1943) és a Körhinta-n (1945), s Mary Martin javaslatára Mongkut király szerepére meghallgatták Yul Brynnert is, aki az első percben meggyőzte a szerzőpárost kinézetével és játékával. A szerep kedvéért kopaszra borotváltatta a fejét, ami később védjegyévé vált. A jelmezes próbákon félmeztelenül, mezítláb, a szemét kifestve jelent meg, s olyan mélységet adott a szerepnek, hogy Rodgers és Hammerstein végül úgy döntött, hogy megváltoztatják a darab hangsúlyait, és főszereplőt csinálnak a korábban mellékszereplőként elképzelt karakterből.

A premierre 1951. február 26-án került sor, és 3 évig folyamatosan futott. Yul Brynner női rajongótábora eközben egyre nőtt, s a szerep a Broadway legrangosabb elismerését, a Tony-díjat is elhozta számára.

Nagyjából ekkoriban született meg Cecil B. DeMille fejében az ötlet, hogy a némafilmes korszakban rendezett Tízparancsolat (1923) című filmjéből egy immár hangos és színes, monumentális remake-et készítsen. II. Ramszesz szerepére egy olyan férfiszínészre volt szüksége, aki hajlandó az egész filmet félmeztelenül, kifestett szemmel végigjátszani. Erre nem sok jelentkező volt, de végül DeMille-nek azt javasolták, hogy nézze meg a Broadway-en a Király és én-t. Annyira tetszett neki Yul Brynner megjelenése, hogy meg sem várta az előadás végét, szünetben a kulisszák mögé ment. Bár Brynner nem szerette, ha az előadás közben zavarják, az ügyelő azt mondta, hogy itt van egy úr, aki élet-halál kérdésben jött hozzá. Brynner fogadta őt, és DeMille azzal állt elő, hogy mit szólna, ha egy olyan filmben szerepelhetne, amit még az unokái is nézni fognak 50 év múlva. Brynner igent mondott a felkérésre, de a film előkészületei még 3 évet vettek igénybe. Mikor megtudta, hogy Charlton Heston fogja játszani Mózest, elkezdett súlyemelő gyakorlatokat végezni, hogy fizikailag ne törpüljön el az akkor ereje teljében lévő Hestonnal szemben.

A forgatásokra végül 1956-ban került sor, s ez az év különösen szerencsés volt számára, mert két másik produkcióban is címszerepet kapott, s mind a három Oscar-jelölést kapott a következő gálán. Egyrészt tehát felkérést kapott, hogy játssza el Mongkut királyt a musical filmváltozatában is, amely nálunk Anna és a sziámi király címmel lett ismert. Másrészt Szergej Pavlovics Bunyin tábornok szerepét is megkapta Anatole Litvak Anasztázia című alkotásában, ahol Ingrid Bergman volt a partnere. Harmadrészt pedig eljátszhatta II. Ramszeszt a Tízparancsolat-ban.

Mongkut király szerepéért Oscar-díjjal jutalmazták, ezzel a Király Hollywoodot is meghódította. Köszönőbeszédében mosolyogva így szólt: „Remélem, nem tévedésből adták nekem a díjat, mert vissza nem adom a világ minden kincséért sem. Köszönöm szépen!”

Ezek után sorra jöttek a sikeres szerepek. Eljátszotta Dmitrij Karamazovot Richard Brooks A Karamazov testvérek (1958) feldolgozásában, Jean Lafitte-et Anthony Quinn A kalóz-ában (1958) és Szurov őrnagyot Anatole Litvak Az utazás-ában (1959). Ez utóbbi számunkra is izgalmas, hiszen az 1956-os forradalomról szól.

1959-ben megvásárolta Akira Kuroszavától A hét szamuráj feldolgozási jogait, ugyanis szeretett volna belőle western-változatot készíteni. A hét mesterlövész minden idők egyik legsikeresebb amerikai westernje lett, s három folytatást élt meg, de Brynner csak a második részben bújt újra Chris Larabee Adams bőrébe. A szerep meghozta számára a világhírnevet.

A kezdeti sikerek után egyre több kudarc is érte Yul Brynnert. Még 1959-ben felkérték, hogy lépjen a tragikusan elhunyt Tyrone Power helyébe, és játssza el a Salamon és Sába királynője főszerepét Gina Lollobrigida oldalán, amiért 1 millió dolláros gázsit ajánlottak. Azonban – vélhetően a beugrós szerep miatt – az amerikai adóhatóság olyan szabályzatot talált ki, ami miatt az összeg nagy részét be kellett volna fizetni adóként. Ezért a dühös Yul úgy döntött, hogy Svájcba költözik, és feladja amerikai állampolgárságát, hogy mentesüljön az adófizetés alól. Ez a bujkálás azonban csak ideig-óráig sikerült neki, s a hatóság kereken 1 millió dollárra büntette.

1962-ben eljátszotta a Tarasz Bulba címszerepét. Szerette volna, ha az alkotás visszaadja Nyikolaj Gogol művének esszenciáját, azonban ez nem sikerült, és a kritika is hűvösen fogadta.

Eközben minden követ megmozgatott, hogy a Spartacus címszerepét megkaphassa, s szerette volna eljátszani Raszputyint is a Cárok végnapjai-ban, de egyiket sem sikerült elérnie.

Világhírét kihasználva szeretett volna segíteni az európai filmgyártóknak. Ennek egyik kiemelkedő eredménye volt a Szarajevóban forgatott A neretvai csata (1969) című II. világháborús film.

Játszott különböző vígjátékokban, krimikben és háborús filmekben, de az 1950-es évek sikereit már nem tudta megközelíteni. Későbbi alkotásai közül említést érdemel a Michael Crichton sci-fi-regényéből készült Feltámad a vadnyugat (1973) és folytatása, az Eljövendő világ (1976), amelyekben a megelevenedő western-vidámpark gonosz robotját játszotta. A regényt legutóbb az HBO a rendkívül népszerű Westworld című sorozatban vette elő: az első évad 6. részében konkrét utalások vannak a Yul Brynner-féle változatra.

1972-ben Brinner végleg visszatért az Egyesült Államokba, s a CBS-nél sorozatot indított Anna és a király címen, amelyben ismét Mongkut király szerepébe bújt. Azonban a tévénézők nem voltak elragadtatva a sorozatverziótól, ami 13 rész után lekerült a műsorról.

1974-től újra a Broadway-en kezdett játszani különböző darabokban, s 1977. május 18-án elkészült a Király és én felújított változata. Ez viszont egy valóságos diadalmenetté vált. Csak azért özönlöttek a színházba az emberek, hogy lássák Yul Brynnert élőben játszani. Ő pedig folyamatosan játszotta a Királyt egészen 1985-ig, s minden előadás alkalmával vitt valami újat a darabba. Londoni vendégjátéka során II. Erzsébet királynő is meginvitálta egy teára. 1985 júniusában különleges Tony-díjjal tüntették ki a Király és én 4625. előadásáért. A darab végül 4633 előadás után búcsúzott el a közönségtől június 30-án, néhány hónappal Yul Brynner halála előtt.

Amellett, hogy nagyon szeretett fotózni, Yul Brynner szenvedélyes bélyeggyűjtő is volt. Ezt a hobbit fiától, Rocktól vette át. 1959-et az ENSZ a Menekültek Évének nyilvánította, és speciális bélyegsorozatot adott ki ennek apropóján. Hogy megszerezze az egész sorozatot, Yul Brynner felhívta az ENSZ menekültügyi főbiztosát. Amikor a főbiztos megtudta, hogy Yul Brynner érdeklődik nála, aki szintén kapcsolódik a menekültügyhöz, hiszen orosz emigráns, ráadásul népszerű színész, felkérte őt, hogy legyen a különleges tanácsadója. Ennek kapcsán Yul a következő években körbejárta a világ menekülttáborait Hongkongtól Jordániáig, dokumentumfilmet készített és könyvet írt élményeiről, amelyek teljes bevételét a menekültügynek ajánlotta fel.

Valószínűleg ennek a jótékonyságnak a hozadéka volt, hogy harmadik feleségével két vietnámi kislányt, Miát és Melodyt örökbe fogadták.

A cigányzenéhez, a cigánysághoz való viszonya is megmutatkozott társadalmi tevékenységében. 1978-ban részt vett a Nemzetközi Roma Szövetség (International Romani Union) megalapításában, és tiszteletbeli elnöke lett a szervezetnek.

1985-ben, halála előtt néhány hónappal a kamerák elé állt, hogy beszéljen a dohányzás káros hatásairól. 1983-ban ugyanis gyógyíthatatlan tüdőrákot diagnosztizáltak nála. Ahogy korábban említettük, már 12 éves korában rászokott a dohányzásra, és 1971-es leszokásáig naponta 2-3 doboz cigarettát is elszívott. Utolsó éveiben súlyos fájdalmakat élt át, amiről csak közeli hozzátartozói tudtak, a színpadon nem látszott ebből semmi. A dohányzásellenes kampányvideó bemutatását kérésére úgy kellett időzíteni, hogy halála után jelenjen meg. Erre 1985. október 10-én este került sor, és jelentős hatással volt a fiatalabb generációra, ahogy belenézett a kamerába, és így szólt:

Most, hogy én már halott vagyok, azt mondom önöknek: Ne dohányozzanak, nagyon kérem, ne dohányozzanak. Ha nem dohányoztam volna, most semmiféle rákról nem kéne beszélnünk. Erről meg vagyok győződve.

Szinte természetes módon nincs hollywoodi sztár különböző allűrök és magánéleti botrányok nélkül. Yul Brynner is rendelkezett mindkettővel bőségesen.

Talán egyik legártalmatlanabb rigolyája az volt, hogy minden nap selyem kimonóban készített magának reggelit. A király és én felújított változatának turnéja során Brynner rengeteg fejfájást okozott a szállodatulajdonosoknak, ugyanis csak egy általa meghatározott árnyalatra festett lakosztályban volt hajlandó aludni, és a hűtőbe sárga héjú tojást kellett bekészíteni reggelire, mert a fehéret ki nem állhatta. Hozzá kell tenni, hogy mindig megfizette ezeket az extra szolgáltatásokat.

A hasonló szeszélyektől sokkal ártalmasabbak voltak állandó ferdítései származásával kapcsolatban, amelyre a cikk elején már utaltunk. Amikor az egyik interjúban azt mondta, hogy az anyja egy cigány nő volt, és Vera Brynner operaénekesnővel csak mostohatestvérek, Vera dühös lett rá, és tartott ő is egy sajtótájékoztatót, amelyben cáfolta öccse szavait. Yul erre még dühösebb lett, és Verát árulónak nevezte. Nem beszéltek többet egymással egészen 1967-ig, amikor kiderült, hogy Verának gyógyíthatatlan betegsége van.

Egzotikus külseje, kopaszságának sármja sok nőt elcsábított, ami rányomta a bélyegét házasságaira. Saját bevallása szerint nem bírt egyetlen nőt szeretni és elköteleződni mellette. Virginia Gilmore-ral 1959-ig voltak házasok, s az volt az utolsó csepp a pohárban, hogy Yulnak született egy lánya házasságon kívül - Lark Brynner - egy Frankie Tilden nevű 20 éves nőtől. 1960-ban újraházasodott. A hét mesterlövész forgatási díszletei között vette feleségül a chilei modellt, Doris Kleinert. Tőle született Victoria nevű lánya, aki ma sikeres üzletasszony. Házasságuk 1970-ig tartott, majd rögtön utána elvette Francis de Croisset drámaíró özvegyét, Jacqueline-t, akivel a két vietnámi kislányt fogadták örökbe. Kapcsolatuk 1980-ban romlott meg, amikor Yul bejelentette, hogy újabb turnéra indul A király és én-nel, ahelyett, hogy több időt töltsön feleségével és lányaival.

Utolsó éveiben negyedszer is újranősült. 1983-ban, 62 évesen elvette a 26 éves malajziai származású Kathy Lee balett-táncosnőt, akivel a színész haláláig együtt maradtak.

Yul Brynnert Franciaországban temették el, Saint-Michel-de-Bois-Aubry orosz ortodox kolostorának temetőjében.

Yul Brynner még pályája csúcsán, 1960-ban megkapta saját csillagát a Hollywoodi Hírességek Sétányán. Egyike annak a 9 színésznek, akik a Tony-díjat és az Oscar-díjat is megkapták ugyanazért a szerepükért. Emellett abban a 13 fős „klubban” is benne van, akik valós királyt játszottak el a filmvásznon.

A pop-kultúrában sokszor hivatkoznak kopaszságára, szokásaira, szerepeire. Stan Lee pl. az ő kinézete alapján formázta meg Charles Xavier professzor alakját az X-men képregényekben. Az ABBA együttes két férfitagjának 1985-ös saját musicaljében, a Sakk-ban a leghíresebb One Night in Bangkok című betétdal egyik sorában is utalnak rá, mint ahogy nemrég Quentin Tarantino Volt egyszer egy… Hollywood-jában is előkerül a neve, amikor Rick Dalton egy köhögési roham után nyújt kezet Sam Wannamaker filmrendezőnek, és szabadkozik „nedves kezeiért”, de Wannamaker azt mondja, hogy „semmi gond, már megszoktam Yulnál”.

Legendás szerepeiből több remake is készült. Ezek közül talán a legsikerültebb a Tízparancsolat nyomán készült Egyiptom hercege (1998) című animációs film, valamint az Anna és a király (1999) Jodie Foster és Chow Yun-Fat főszereplésével. Emellett ott van a már említett Westworld.

A rendszerváltás után szülőföldjén is elkezdték őt felfedezni. 2003 óta az ázsiai csendes-óceáni térség filmjeire specializálódott vlagyivosztoki Pacific Meridian Nemzetközi Filmfesztivál egyik díját Yul Brynner-díjnak hívják. 2005-ben emléktáblát helyeztek el szülőházán, az Aleutszkaja utca 15. szám alatt, 2012-ben pedig a ház előtti kis téren szobrot állítottak, amelyen Mongkut király szerepében ábrázolják.

Apja és a Brinyerek egyik leglelkesebb kutatója maga Rock Brynner, aki az 1989-es életrajzi kötet után 2006-ban adta ki Birodalom és Odüsszeia: a Brynnerek az orosz Távol-Keleten és azon túl címmel, ami 2016-ban oroszul is megjelent. Emellett 2006-ban Michelangelo Capua is megjelentetett egy életrajzi könyvet Yul Brynnerről. Az internetes források közül különösen gazdag az orosz nyelvű bryners.ru oldal, ahol az egész családról bőséges információkat kaphatunk, s ez a cikk sem készülhetett volna el nélküle.

Yul Brynner neve legutóbb a Black Lives Matter-mozgalom nyomán felmerülő kulturális tisztogatási hullám során került elő. Mongkut király szerepe kapcsán említették, hogy ez is a whitewashing egy tipikus esete, amikor egy fehér ember játszik el egy ázsiai karaktert. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy bár Yul Brynner eredeti nemzetisége orosz, többek között éppen az 1/16-nyi burját származás miatti enyhén mongoloid vonásai tették alkalmassá élete szerepére.