#oroszemigráció - Nyikolaj Adonc, az armenológia atyja

Nyikolaj Georgijevics Adonc Orosz-Örményország Jelizavetpoli kormányzóságában, a Zangezuri járás Brnakot (ma: Örményország, Szjunyiki terület) nevű kis falujában született egy plébánosi családban. Eredeti neve Nikogaiosz Ter-Avetikjan volt; a család egy 18. századi örmény szabadsághős David Bek egyik szövetségesére, Ter-Avetikre vezette vissza származását.

A kis Nyikolaj a helyi parókián, valamint a tatyevi kolostori iskolában kapott alapfokú oktatást, majd 1882-től az ecsmiadzini Gevorkian Teológiai Szeminárium hallgatója lett. 1891 februárjától 1894-ig pedig a tifliszi 2. számú orosz gimnáziumban tanult.

1894-ben a legdélebbi határvidékről származó Nyikolaj Georgijevics életében új szakasz kezdődött azzal, hogy felvételt nyert a Pétervári Egyetemre. Egy rövid dorpati (tartui) joghallgatói kitérő után a következő éveket itt töltötte, s párhuzamosan hallgatott történelmet, filológiát és keleti nyelveket. A fiatalemberre felfigyelt Nyikolaj Jakovlevics Marr (1864/65–1934) grúz származású nyelvész, aki sajátos nyelvelméletéről lett híres, amit Sztálin az 1950-es években keményen bírált (a marrizmusról és sztálini bírálatáról részletes monográfiát írt magyar nyelven Havas Ferenc az ELTE BTK Finnugor Tanszékének professzor emeritusa).

Marr vezetése alatt Adonc 1899-ben letette záróvizsgáit a keleti nyelvek fakultásán, s örmény szentek zsityijéit [életükről szóló legendákat] összegyűjtő szakdolgozatával aranyérmet szerzett. Ezután 1899–1902 között európai tanulmányútra indult, s megjárta a Müncheni Egyetemet, a Sorbonne-t és az Oxfordi Egyetemet is, valamint Londont, Bécset és Velencét, ahol elsősorban bizantinológiai tárgyú előadásokat hallgatott olyan szaktekintélyektől, mint Karl Krumbacher, Charles Diehl, Antoine Meillet. 1901-ben jelent meg első tudományos cikke a bécsi örmény diaszpóra Handes Amsorya című folyóiratában.

1902 közepén visszatért Pétervárra, ahol megkapta mesterdiplomáját örmény irodalomból, ezután Tifliszbe ment grúzul tanulni, majd az ecsmiadzini óörmény kézirattárban dolgozott. Kutatásai során magiszteri (kandidátusi) disszertációjához gyűjtött anyagokat, amit meglehetősen korán, 1908-ban benyújtott, s a következő év április 5-én védett meg. A címe: Armenia Iustinianus korában. A politikai helyzet a naharar [örmény főnemesi] réteg alapján. Adonc ebben a munkájában a kor követelményeinek megfelelően a forráskritikára alapozta kutatásait, s a korábban ismert auktorok mellé kevésbé ismert középkori szerzőket, valamint korábban ismeretlen eredeti okleveleket is bevont. Mindebből szeretett volna egy komplex gazdaság- és társadalomtörténeti képet rajzolni, s bár néhány következtetése felett eljárt az idő, adatgyűjtése máig is alapvető forrásnak számít Armenia provincia kutatói számára.

A disszertáció magándocensi kinevezést hozott Adoncnak a Pétervári Egyetemen, s folytathatta tudományos előmenetelét a doktori cím felé. Doktori disszertációját ugyancsak viszonylag rövid idő alatt 1910–1915 között írta, s 1916. május 14-én védte meg. Ennek címe: Dionüsziosz Thrax és örmény kommentárjai. Dionüsziosz Thrax (i.e. 170–90) Grammatika-ja egészen a 17. századig az ógörög nyelv alapvető tankönyve maradt, s más nyelvek, így az óörmény nyelvtanra is nagy hatással volt. Adonc úttörő munkát végzett, hiszen az óörmény nyelv kutatása még épphogy csak elkezdődött. Aprólékos elemzéssel sikerült kitöltenie a koraközépkori örmény grekofil iskola és a hellenisztikus korszak közötti űrt, s közvetlen kulturális kapcsolatokat felfedezni az ógörög és óörmény grammatikusok között. Nyikolaj Marr opponensi véleményében Adonc munkáját minden armenológiával foglalkozó kutató alapvető kézikönyvének nevezte.

Már a februári forradalom után, 1917 márciusában Adonc professzori kinevezést kapott a Petrográdi Egyetem Örmény és Grúz Filológiai Tanszékén, s a moszkvai Keleti Nyelvek Lazarev Intézetének tiszteletbeli megbízottjává választották.

Nyikolaj Adonc nemcsak tudományos tevékenységét szentelte saját népe történetének kutatására, de aktívan részt vett az örményeket sújtó sorscsapások enyhítésében is.

A nagy múltú Örmény Királyság az 1500-a években veszítette el függetlenségét, s az Oszmán Birodalom és a szafavida Perzsia osztotta fel egymás között területét, majd a Perzsiához tartozó rész 1813–1828 között az Orosz Birodalom fennhatósága alá került. Az ún. „örmény kérdés” az 1878-as San Stefanó-i béke után került felszínre, amelynek 16. pontja értelmében a törökök kötelezettséget vállaltak arra, hogy Nyugat-Örményországban reformokat hajtanak végre, Oroszország pedig az örmény nép hivatalos gyámja lett. Az oroszok ugyan szóban kiálltak a török fennhatóság alatt élő örmények autonómiája mellett, de ezért nem tettek semmit. A helyzetet súlyosbította az ifjútörök mozgalom kibontakozása, amely az örményekben látta ellenségképét, s több véres pogrom és kitelepítés után a konfliktus az 1915-ös örmény népirtásban kulminált.

Az egyre súlyosbodó „örmény kérdés” megoldására a századfordulót követően Péterváron, Moszkvában és Tifliszben Örmény Bizottságok jöttek létre, s a pétervári bizottságnak Adonc is tagja lett. 1912 végén M.I. Papadzsanov (1869–1929) dumaképviselővel együtt Isztambulban jártak, ahol az örmény elit tagjaival találkoztak, s megvitatták az ifjútörök mozgalom hatásait.

Az örmény népirtás szörnyű eredményeit Nyikolaj Adonc személyesen is tapasztalhatta, hiszen az I. világháború során többször is régészeti expedícióra küldték az oroszok által visszafoglalt örmény területekre (Mus, Erzerum, Van). A látottak elborzasztották, s tevékenyen részt vett az örmény menekültek és árvák anyagi és erkölcsi megsegítésében, valamint az Örmény Katonai Bizottság aktív tagjává vált. Emellett publicisztikákkal igyekezett kiállni az örmény autonómia mellett.

Adonc publicisztikái fontos adalékokat szolgáltatnak az „örmény kérdés”-hez az ügyet jól ismerő, bár értelemszerűen nem pártatlan szemlélő perspektívájából. Ezekben a műveiben élesen bírálta a nagyhatalmakat, amelyek szavakban támogatták az örmény autonómiát, de a kérdést elsősorban arra használták fel, hogy pozíciókat szerezzenek Elő-Ázsiában. A Népbiztosok Tanácsának 1917. december 29-i határozatát az örmény autonómiáról üdvözölte ugyan, viszont a breszt-litovszki béke fényében, amely szabad kezet adott Törökországnak az örmény területeken, ez is olybá tűnt, mintha a bolsevikok az egyik kezükkel adtak volna valamit, s a másikkal elvették volna azt. A sèvres-i béke be nem tartása a törökök részéről, amely szavatolta volna a független Nagy-Örményország létrejöttét, ugyancsak csalódást okozott Adoncnak. Az „örmény kérdés”-sel kapcsolatos írásait már emigrációban, Londonban rendezte sajtó alá, és adta ki két kötetben angol nyelven. Ezeket oroszul csak 1984-ben, örményül pedig csak 1989-ben ismerhette meg a közönség.

Bár az előzőekből látható, hogy Nyikolaj Adonc nem értett egyet a bolsevikok örmény-politikájával, emigrációjának az életrajzában nem részletezett személyes oka volt. Az Orosz Tudományos Akadémia 6 hónapos külföldi kiküldetést készült megszavazni neki, hogy folytassa kutatómunkáját, de Adonc nem várva meg a döntést, 1920 tavaszán külföldre távozott. Eleinte Londonban élt, majd 1921 őszén az emigrációs értelmiség nagy részét befogadó Párizsba költözött, amiben közrejátszott az is, hogy házasságot kötött a Petrográdi Opera énekesnőjével, Olga Ivanovna Ovnatanjannal.

Adonc párizsi évtizedében (1921–1931) visszatért kutatómunkájához, s jelentős eredményeket sikerült felmutatnia. Érdeklődése a bizantinológia és az örmény–bizánci kapcsolatok felé fordult, s számos rangos folyóiratban publikált. Elsősorban a Makedón-dinasztia (867–1056) örmény eredetére vonatkozó kutatásait érdemes kiemelni, emellett forrásokkal támasztotta alá, hogy az örmények kiemelkedő szerepet játszottak a Bizánci Császárság államszervezetében. Az örmény ábécé létrejöttét is sikerült néhány évtizeddel korábbra datálnia az addig elfogadotthoz képest (382/392), s kisebb munkái közül kiemelkedő a képrombolókkal foglalkozó Az ikon problémája című írása.

1931 novemberében a brüsszeli Université Libre Kelet-kutató Intézetet, azon belül pedig Armenológiai Tanszéket hozott létre, s Nyikolaj Adoncot kérte fel tanszékvezetőnek, így a tudós élete utolsó évtizedét Belgiumban élte le. Utolsó éveiben egy nagy szintézisen munkálkodott, Az ókori Örményország kritikai történetén. Azonban ezt a művét már nem tudta befejezni, csupán az első kötet készült el, amely az örmények i.e. 10–6. század közötti történetét dolgozta fel, de már ez is csak halála után, 1946-ban került nyomtatásba, a jegyzeteiből összeállított második kötet pedig csak 2009-ben jelent meg. Ez a mű volt Urartu ókori királyságának első monografikus feldolgozása, ami egyrészt kiemelte Urartu jelentőségét az Asszír Újbirodalom mellett (amit a később előkerült ékírásos táblák bizonyítottak is), másrészt az ókori örmény államot is ebből az államból eredeztette. Ezáltal azt is bizonyítottnak vélte, hogy a görög–római antikvitást megtermékenyítő „keletről jövő fénysugár” (Ex Oriente lux) magába foglalta Urartut és az ókori Örményországot is.

Amikor a náci Németország 1940-ben elfoglalta Brüsszelt, az egyetemet bezáratták, így Nyikolaj Adonc munka és fizetés nélkül maradt, s a helyi örmény közösség jóindulatára volt bízva. Emellett egyre inkább elhatalmasodott tüdőbetegsége, s 1942. január 27-én, 71. születésnapja után nem sokkal, a 20. századi armenológia legmeghatározóbb alakja elhunyt.

Nyikolaj Georgijevics Adonc több mint 80 publikációt hagyott az utókorra az armenológia és a bizantinológia tárgykörében orosz, örmény és francia nyelven, amelyek alapvető fontossággal bírnak ezeken a tudományterületeken. Mindazonáltal korszakalkotó művét, az Armenia Iustinianus korában-t az oroszul nem tudó közönség csak 1970-ben ismerhette meg Nina G. Garsoian bizantinológus angol fordításában.

A nyugaton elismert kutatót a szovjet tudományos életben az 1960-as évek elejéig teljesen mellőzték. Csupán forradalom előtti munkáit ismerhette néhány szakember. Nagy előrelépést jelentett népszerűsítésében, hogy K.Ny. Juzbasjan 1971-ben újra kiadta oroszul az Armenia Iustinianus korában-t. Azóta széles körben ismertté vált örmény kutatói körökben is. 2000-ben Örményország emlékbélyeggel tisztelgett előtte, szülőfalujában pedig szobrot emeltek a tiszteletére. 2014-ben a Szentpétervári Állami Egyetem Közleményeiben jelent meg egy rövid cikk életrajzáról és munkásságáról P.O. Oganeszjan és A.Zs. Artujunjan tollából, amely ennek a portrénak a megírásában is nagy segítséget jelentett.