#oroszemigráció - Ivan Smeljov, a majdnem Nobel-díjas író

Ivan Szergejevics Smeljov 1873. szeptember 21-én (október 3-án) született Moszkva délnyugati részén, az egykori Donszkaja külvárosban, kereskedő dinasztia sarjaként. Nagyapja állami paraszt volt a Moszvkai kormányzóság Bogorodszki járásának Guszlicki határában, ahonnét Moszkva Zamoszkvorecsje kerületébe költözött az 1812-es, franciák által okozott tűzvész után. Részt vett a Kolomenszkojéban lévő híres cári rezidencia rekonstrukciós munkálataiban, de nem jól gazdálkodott, így halálakor komoly adósságot hagyott családjára. Ivan Smeljov édesapja, Szergej Ivanovics rendezte a családi hátralékot, és ugyan a kereskedő réteghez tartozott, nem kereskedelemmel foglalkozott, hanem egy ácsműhelyt birtokolt, ahol több mint 300 munkás dolgozott, valamint fürdőházak bérbeadásával és különböző vállalkozásokkal foglalkozott.

A hat gyermek közül az édesapa Ivánt vette a legkomolyabban, legtöbbször maga mellett tartotta munkája végzése közben, sokat foglalkozott vele. Nevelőjének (bácsikájának) egy jámbor öreget tett meg, egy korábbi ácsmestert, Mihail Pankratovics Gorkint, akinek hatása alatt Smeljov elkezdett érdeklődni a vallás iránt. Az édesapa vállalkozásainak köszönhetően tehát Iván a nép fiai között szocializálódott, számos mesterember vette körül, akiknek közege erősen hatott világnézetének alakulására. Nagy törést jelentett, hogy 7 éves korában elvesztette édesapját egy lovas baleset következtében, s a továbbiakban édesanyja felügyelete alatt nevelkedett.

Jevlampija Gavrilovna, az édesanya szigorú és veszekedős természet volt, Ivan visszaemlékezései szerint sokszor büntette a gyerekeit veréssel. Ugyanakkor fontosnak tartotta oktatásukat, és személyesen tanította meg őket írni-olvasni, különös figyelmet fordítva az irodalomra, különösen az orosz klasszikusokra. A házi felkészítés eredményességét mutatja, hogy 11 éves korában Ivan bejutott Moszkva legjobb gimnáziumába, azonban lelkileg nem tudott megbirkózni az új környezettel, tanulmányi eredményei nem voltak megfelelőek, így anyja átíratta a Tretyakov Galéria közelében lévő 6. sz. Moszkvai Gimnáziumba. Itt Fjodor Cvetajev (Marina Cvetajeva nagybátyja) lett az irodalomtanára, aki szárnyai alá vette az érzékeny fiút, testre szabott feladatokat adott neki, támogatta írói szárnypróbálgatásait, és fegyelemsértési esetekben is kezeskedett érte.

Ivan Smeljov első írása „A malomnál” [У мельницы] címmel a gimnázium elvégzésének évében, 1894-ben jelent meg a Russzkoje obozrenyije folyóratban.

Ebben az évben Ivan a Cári Moszkvai Egyetem jogi karán folytatta tanulmányait, majd még egyetemistaként, 1895-ben megnősült. Felesége az elszegényedett nemesi családból való Olga Ohtyerloni lett, akivel 17 éves korában ismerkedett meg, amikor Olga látogatóba jött a Smeljovéknál albérletben lakó rokonaihoz. Első és egész életre szóló szerelem szövődött a két fiatal között. Az udvarlás hevében Smeljov gyakran ellógta az iskolai óráit, amit anyja nevében írt igazolásokkal igazolt. Ez természetesen kiderült, de az anyai szigor és retorziók már nem voltak hatással a fiatalemberre. Pedig Jevlampija Gavrilovna a rendőrségen is tett feljelentést a fia ellen, egy alkalommal pedig elzárta téli ruházatát, hogy ne tudjon elmenni otthonról. Amikor Ivan mégis elment, éjjel nem engedték vissza a házba.

A jogi karon Ivan Smeljov érdeklődése az antropológia, Charles Darwin, Herbert Spencer és Charles Letourneau munkássága felé fordult, pályameghatározó élménnyé azonban az 1895-ben Valaam szigetére tett utazás vált, ahol hívő felesége, Olga kérésére a mézesheteiket töltötték. Az itt szerzett benyomások alapján elbeszélésciklus született, amelyben Ivan Smeljov együttérzéssel, de őszintén írt a szerzetesek életéről, amiből kiviláglott, hogy a szerzetesi életforma több aspektusát nem helyesli. A Russzkoje obozrenyije kiadta volna a ciklust, ha a szerző elhagyja belőle a kritikai részeket. Ez volt Ivan Smeljov első találkozása a cenzúrával. Nem adta be a derekát és magánkiadásban jelentette meg a “Valaam szikláin” [На скалах Валаама] című kötetet, amit komoly egyházi rosszallás követett. Ettől kezdve bő öt évre Smeljov abbahagyta az írást.

1895 és 1901 között a fiatal Smeljov család nagy szegénységben élt. 1897-ben megszületett egyetlen fiúk, Szergej. Ivan az egyetemi tanulás mellett magántanítással kereste meg a pénzt a létfenntartáshoz. 1898-ban elvégezte a jogi kart, egy évet a hadseregben szolgált, majd 1901-től 8 éven keresztül hivatalnokként szolgált a Belügyminisztérium Vlagyimiri állami kamara különleges felhatalmazásokkal foglalkozó részlegén; Smeljovék akkor Vlagyimirban éltek a Caricinszkaja utcán (ma Gagarin utca). Anyagi helyzetük normalizálódott és Ivan ismét foglalkozott írással is. Először gyerekeknek szóló elbeszélésekkel próbálkozott, majd a kisemberek nehézségekről árulkodó sorsmorzsái felé fordult. Olyan jó visszajelzéseket kapott novelláira, hogy 1907-ben feladta munkahelyét és Moszkvába költözött családjával, ahol professzionális írói pályafutásba kezdett.

Az 1917-es februári forradalmat eleinte elfogadta, sőt Szibériába utazott, hogy politikai elítéltekkel találkozzon, azonban gyorsan csalódott vágyaiban. Az októberi forradalmat már kezdettől fogva elutasította, majd az események jelentős változásokhoz vezettek világnézetében. 1918 júniusában családjával együtt Alustába (Krím) ment, ahol sikerült hozzájutnia egy birtokhoz. A bolsevikokat kritizálta, mert úgy látta, hogy sem az orosz népet, sem az orosz hazát nem szeretik. Ebben az időszakban írta a Boldogasszony kelyhe [Неупиваемая чаша] című kisregényét, amiben egy paraszti sorból felemelkedő festőművész útját írja meg, rámutatva, hogy az orosz nép gyermekeiben mennyi rejtett tehetség lakozik.

1920 őszén, amikor a Krímet a Vörös Hadsereg elfoglalta, a bolsevikok letartóztatták Smeljov fiát, Szergejt, aki a cári hadseregben szolgált. Smeljov még Lunacsarszkijnál is próbált eljárni fia érdekében, de sikertelenül. Szergej Smeljovot kivégezték, amiről a szülők csak 1922-ben szereztek tudomást. Ez az esemény Smeljovot súlyos depresszióba taszította, ami egész hátralévő életére rányomta bélyegét. Hibáztatta magát, amiért nem ismerte fel időben, hogy milyen embertelen korszakba lépett az orosz történelem és nem beszélte rá fiát időben az emigrálásra. 1922-ben Smeljov és felesége elhagyta Szovjet-Oroszországot, s először Berlinbe, majd Grasse-ba ment (Franciaország), Ivan Bunyin birtokára. Itt vészelték át az egzisztenciálisan legnehezebb kezdeti időszakot, és rögtön belekerültek a fehér emigráció egyik legaktívabban politizáló körébe, aminek Anton Gyenyikin tábornok is oszlopos tagja volt. Miután rendeződött Smeljovék megélhetésének kérdése, Párizsba költöztek, s ott éltek életük végéig. Párizsban Smeljov számos orosz nyelvű emigráns kiadványban publikált, mint pl. a Poszlednyije novosztyi, Vozrozsgyenyije, Illjusztrirovannaja Rosszija, Szegodnja, Szovremennie zapiszki, Russzkaja miszl és mások. Egyre több publicisztikát írt, és viszonylag kevés szépirodalmat, de mindent összevéve emigráns körökben a legolvasottabb írók közé került. Európai hírnévre tett szert és az orosz emigráció egyik hangadó ideológusává vált. Párizsban kezdődött barátsága Ivan Alekszandrovics Iljin (1883-1954) emigráns orosz filozófussal, akivel történeti jelentőségű levelezést folytatott (233 levél Iljintől, 385 levél Smeljovtól).

A II. világháború éveit Smeljov a nácik által megszállt Párizsban töltötte. Gyakran publikált a németbarát Parizsszkij vesztnyik című emigráns lapban. A német hadsereg Moszkva alá vonulását úgy fogadta, mintha Szergej Radonyezsszkij szerzetes lépett volna be birtokára; a szovjet hadsereg bekerítését pedig úgy, mintha Oroszország szellemi feltámadásának reményét valósítanák meg. Mindezt „A Kulikovói mező” [Куликово поле] című elbeszélésben körvonalazta. O.A. Bredius-Szubbotyinának írt levelében 1941. június 30-án Smeljov így írt: “Annyira felvillanyoznak a VI.22-i események, a Lovag nagy győzelme, aki kardot rántott az Ördög ellen. Erősen hiszem, hogy mostantól a barátság erős kötelékei kapcsolják össze a két nagy népet. A nagy szenvedések megtisztítanak és felmagasztalnak. Istenem, hogy dobog a szívem a kimondhatatlan örömtől”. Ugyancsak neki címezte 1941. október 9-i levelét: “...tegnap volt Szerjozskámnak a napja, Szergej Rafonyezsszkij szerz.-é, Oroszország megmentőjéé. Vártam. Úgy vártam, egy jelzést, - az örömhírre vártam - a “Kulikovói mezőről”! Éjszakákon keresztül írtam könnyek között, remegve, reszketve, hittel… Nem csalt meg a szívem, a Szerzetes válaszolt… fanfárokat hallottam, dobokat - 2 óra 30-kor - speciális kommünikét: áttörték az ördög frontját Vjazma alatt, Moszkva előtt, a hadsereget körbevették… mészárlás folyik, a Szerzetes belép saját birtokára, Isten cselekszik”.

Ez az aránytévesztés nem volt törvényszerű, hiszen például Ivan Bunyin, akivel Smeljov az emigráció ideje alatt szoros kapcsolatokat ápolt, elutasította a náci törekvéseket. Smeljovnál talán a családi tragédiák, személyes veszteségek okozta torzulások eredményezték, hogy nem vette észre a II. világháború embertelenségét. Ezeknek a sora szeretett édesapja korai elvesztésével kezdődött, folytatódott Szergej fiának kivégzésével, majd tetőzött 1936-ban felesége, Olga halálával, akivel 41 évig éltek együtt. A kezdetekben egymásért küzdöttek a szülői ellenállással szemben, majd közösen küzdöttek a szegénység ellen, közösen viselték fiúk elvesztésének, majd az emigrációnak a terhét. Osztoztak a mély vallási elkötelezettségben is, ami azonban Smeljovnak végső soron sem hozott lelki békét, csak kapaszkodót jelentett. Öregkorára súlyos betegségben és szegénységben élt. 1950. Június 24-én hunyt el Bussy-en-Othe kolostorában szívrohamban. Saint-Genevieve-de-Bois temetőjében temették el, ahonnan 2000-ben ő és felesége maradványait végakaratának megfelelően hazájába szállították, ahol családtagjai sírjai mellé temették a moszkvai Donszkoj kolostor temetőjében.

A diákévek alatt tett első irodalmi próbálkozások után Smeljov 1901-től kezdte magát komolyan venni mint írót. Ennek megnyilvánulásaként 1907-ben, miközben a Vlagyimiri kormányzóság hivatalnoka volt, aktív levelezésbe kezdett Makszim Gorkijjal, s elküldte neki recenzálásra „A hegyek alatt” [Под горами] c. elbeszélését. Gorkij pozitív értékelése megerősítette Smeljovot ambícióiban, befejezte az 1905-ben elkezdett „A naphoz” [К солнцу] című elbeszélését, és Moszkvába költözött, hogy íróként érvényesüljön. Ekkori műveit a lírai-realista stílus és a „kisember” témája jellemezte. Moszkvában rövid idő alatt bekerült a vezető irodalmi körökbe, Gorkij mellett Leonyid Andrejev, Ivan Bunyin, Alekszandr Kuprin elismerését is kivívta. 1909-ben Smeljov belépett a megújuló Új Szerda [Новая среда] nevű irodalmi-művészeti körbe, amelynek elnöke Julij Bunyin volt, Ivan Bunyin különleges karizmájú bátyja. Tagjai között nem csak jeles írók voltak (mint Borisz Pilnyak és Alekszej Tolsztoj), hanem festőművészek, például Apollinarij Vasznyecov és Iszaak Levitan, és zenészek is, köztük az operaénekes Fjodor Saljapin és a zeneszerző Szergej Rahmanyinov.

Ivan Smeljov az 1911-ben publikált „A pincér” [Чeловек из ресторана] című elbeszélésével robbant be az irodalmi köztudatba. Az előkelő helyen dolgozó egyszerű ember nehéz sorsáról és megaláztatásairól, társadalmi feszültségekről szóló írás nagy feltűnést keltett. Azonnal lefordították francia, holland, német, spanyol, svéd nyelvre. Kornyej Csukovszkij jeles író, a korszak mértékadó publicistája elismerő kritikát írt, kiemelve a műben megnyilvánuló szociális érzékenységet és empátiát. Magyarul is megjelent, legalább három kiadásban, utoljára 1965-ben az Európa Kiadónál, Bárány György fordításában, Szász Endre illusztrációival.

1912-től Smeljov a Bunyin fivérekkel dolgozott együtt, az egyik alapítója lett a Moszkvai Írók Könyvkiadójának, amelyhez következő alkotóévei kötődtek. 1912–1914 között kiadták néhány novelláját és elbeszélését: “Vinograd”, “Sztyena”, “Puglivaja tyisina”, “Volcsij perekat”, “Rossztanyi”, amelyeket a kereskedők, a parasztság, a születő burzsoázia szokásainak, leírásának szentelt. Ezután két prózagyűjteménye jött ki, “Lik szkritij” és “Karuszel”, valamint “Szurovie dnyi” (1916) c. esszégyűjteménye; ezeket követte a “Kak eto bilo” (1919) c. novellája, amelyet a polgárháború eseményeinek szentelt, és a “Csuzsaja krov” (1918–1923) c. elbeszélés.

Az író életművében új periódust jelentett Oroszországból való emigrálása 1922-ben. Az első jelentős alkotás, amit Smeljov az emigrációban publikált, a „Holtak napja” [Солнце мертвых] című epika, ami az 1921 augusztus–1922 március közötti időszakban a Krímben szerzett tragikus tapasztalatok visszaadása a háborúról, a megtorlásokról, az éhínségről, a kiűzetésről. Szívbe markoló, mélységesen tragikus, szenvedélyekkel teli, de csendes írás. A könyvet sok nyelvre lefordították, és Smeljovot széles körben megismerték Európában. Ahogy Vagyim Krejd „harmadik hullámos” emigráns költő, irodalomtörténész megállapítja, “Smeljovnak sok hálás olvasója volt az emigrációban, amit csak korlátozott számú íróról és költőről lehet elmondani külföldön”. Alekszandr Szolzsenyicin szerint a „Holtak napja” „olyan igaz, hogy nem hívhatjuk művészetnek. Az orosz irodalomban a maga idejében az első igazi tanúság a bolsevizmusról. Ki más adja még így át az első szovjet évek, a hadikommunizmus kiábrándultságát és mindent átható gyilkos valóját?”

Az emigráció első éveiben Smeljov elsősorban pamflet-novellákat írt: “Kamennij vek” (1924), “Dva Ivana” (1924), “Na penykah” (1925), “Pro odnu sztaruhu” (1925); ezekre az alkotásokra jellemzőek a nyugati civilizáció „lelketlenségének” kritikai motívumai, és a sors alakulása miatti fájdalom, amit az író hazája miatt érzett a polgárháború után. 1924 februárjában Párizsban Smeljov emlékezetes beszédet mondott a franciaországi orosz emigrációs elit összejövetelén „A haza lelke” [Душа родины] címmel. (Az összejövetel „Az orosz emigráció missziója” címmel vonult be a köztudatba, ami egyben Ivan Bunyin meghatározó felszólalásának a címe.) Ennek egyik vezérfonala az orosz lélek kérdéskörét taglalta, leszögezve, hogy az orosz lélek legfontosabb sajátossága a szenvedélyesség. (Ez Smeljov természetében is meghatározó vonás volt.) Gyakorlati üzenete pedig abban ragadható meg, hogy az orosz lelket – Smeljov szerint – az adott történelmi helyzetben az emigrációban lehet megőrizni, mert aki Szovjet-Oroszországban maradt, az csak az élete feláldozása árán tudna ezért küzdeni, ergo ott, a szülőföldön nem lehet megőrizni az orosz lelkületet. Ezzel a felszólalásával Smeljov határozottan pozícionálta magát mind az orosz emigráción belül kialakuló polemikus erőtérben, mind pedig az emigrációban lévők és az otthon maradtak közt húzódó határmezsgyén.

Az 1920-as évek második felében keletkezett Smeljov-művekben – “Russzkaja pesznya” (1926), “Napoleon. Rasszkaz mojego prijatyelja” (1928), “Obed dlja raznih” – előtérbe kerülnek a „régi életforma” képei Oroszországban, különösen Moszkvában. Jellemző rájuk a vallási ünnepek és rítusok színes leírása, az orosz hagyományok dicsérete. 1929-ben jelent meg az „Érkezés Párizsba. Elbeszélések a külföldi Oroszországról“ [Въезд в Париж. Рассказы о России зарубежной] című könyve, amely az orosz emigráció képviselőinek nehéz sorsát taglalta. 1930-ban publikálták Smeljov „Katonák” [Солдаты] című populáris regényét (lubocsnij roman), amelynek szüzséjét az I. világháború adta.

A legnagyobb ismertséget Smeljovnak a „Zarándoklat” [Богомолье] (1931) és „Az Úr nyara. Ünnepek – Örömök – Bánatok” [Лето господне. Праздники – Радости – Скорби] (1933–1948) című művei hozták meg, amelyek a régi, “patriarchális” Oroszország mindennapjairól, Moszkváról és az író által kedvelt Zamoszkvorecsjéről rajzolnak széles panorámaképet. Az utóbbi egy önéletrajzi jellegű elbeszélés-sorozat, amelynek főszereplője Ványa, a kisfiú, aki a forradalom előtti Moszkváról és a kereskedő réteg életéről tudósít. Képzőművészeti analógiaként Apollinarij Vasznyecov nosztalgikus-szecessziós-historizáló grafikái juthatnak eszünkbe. Ezek a kötetek nagyon népszerűek voltak az orosz külföld tagjainak körében.

Smeljov életének utolsó szakaszára jellemző a nagyon erős honvágy és a kolostori magányhoz való közeledés. 1935-ben a sajtóban megjelent önéletrajzi műve, „A régi Valaam” [Старый Валаам] a Valaam szigetein tett fiatalkori hosszú utazásának élményeit fogalmazza újra. Egy évvel később jelent meg a mese-alapokra épülő „A moszkvai dajka” [Няня из Москвы] című regénye (1936), amit egy idős orosz nő, Darja Sztyepanovna Szinyica szemszögéből írt meg.

1948-ban az „Égi utak” [Пути небесные] című regényben Smeljov egy vallási szkeptikus, V.A. Vejgyengammer mérnök és a Sztrasztniji kolostor apácája, Darja Koroljova egymásra találásáról ír, miközben az Isteni gondviselés földi megvalósulásának témáját járja körül. A regény az író halála miatt befejezetlen maradt.

Míg Európában vállára emelte az olvasóközönség és a szakma, addig a Nagy Szovjet Enciklopédia szerint Smeljov nem jelentős író. Ugyan a forradalom előtti írásaiban a városi hétköznapok és a népnyelv jó ismerőjének bizonyul, aki “figyelmet fordított a népmesékre”, az emigráció utáni munkássága azonban teljességében szovjetellenes, “a forradalom előtti múlt iránti” jellegzetes nosztalgiával.

Az 1990-es években Smeljovot újra felfedezi az oroszországi irodalmi élet. Műveit publikálják, tanulmányokat, konferenciákat szentelnek neki. A legtöbb feldolgozást “A pincér” érte meg. Már 1927-ben készült belőle egy némafilm a kitűnő Jakov Protazanov rendezésében. 2000-ben színpadra került Marina Gluhovszkaja rendezésében a “Pjatij tyeatr” Omszki Állami Kamaraszínházban, 2015-ben pedig Jegor Peregudov rendezésében a “Szatyirikon” színházban. A „Szerelmem” [Моя любовь] című animációs film a „Szerelmi történet” [История любовная] című Smeljov-kisregény 2006-os adaptációja, a jaroszlavli Alekszandr Petrov rendezésében.

Smeljov munkásságát napjainkban leginkább a vallásos irodalom kedvelői és kutatói tartják figyelemre érdemesnek.

1993-ban Alustában (Krím) megnyilt a Smeljov-ház; a megnyitót az író születésének 120. évfordulójára időzítették. A múzeum kiállítása az író életének fő szakaszait mutatja be. A gyűjtemény Ivan Smeljov hagyatéki anyagaiból áll, amit I. Zsantyijom nevű másodunokaöccse adott át, amit az Sz.N. Szergejev-Censzkij múzeum archívumának különböző korszakokból származó dokumentumai és tárgyai egészítenek ki, köztük bútorok, művek, levelek, táviratok, személyes fényképek.

2000. május 29-én Zamoszkvorecsjében, a Bolsij Tolmacsovszkij és a Lavrusinszkij köz kereszteződésénél elhelyezték Smeljov mellszobrát egy kis kannelurázott oszlop-posztamensen. Az író szoborportréja még életében készült Ligyija Luzanovszkaja szobrász jóvoltából. 2014. Június 16-án ezt a teret az íróról nevezték el.

2014. február 28-án Vlagyimirban a Gagarina utca (korábbi Caricinszkaja) 31-es házszám alatt, ahol az író családjával együtt lakott, emléktáblát avattak. A domborművet Igor Csernoglazov érdemes művész készítette.