#oroszemigráció – Immanuil Velikovszkij, a modern katasztrofizmus előfutára

Velikovszkij a cári Oroszország zsidó letelepedési övezetéhez tartozó Vityebszkben (ma: Fehéroroszország) született Simon-Jehiel Velikovszkij (1859–1937) és Beila Grodenszkaja (1860k.–1928) negyedik gyermekeként. Első gyermekük, egy halva született leány, után Danyiil (1892–1959) és Alekszandr (1894–1973) látta meg a napvilágot, akik a Szovjetunióban maradtak, és később elismert petrolkémiai szakemberekké váltak.

Az Ézsaiás Könyvének egyik szereplője után Immanuilnak nevezett harmadik fiú sok szempontból is fontos időszakban született. Ekkoriban írta meg Herzl Tivadar A zsidó állam című művét, amely a cionizmus, azaz a zsidók őshazába való visszatérésének mozgalmának elméleti alapját képezte. Ugyanekkor adta ki Sigmund Freud Az álmok interpretációja című művét. Wilhelm Conrad Röntgen pedig a róla elnevezett sugárzás felfedezésével indított el újabb forradalmat a természettudományokban. Velikovszkij ezt a három eseményt nevezte meg visszaemlékezéseiben, amelyek legnagyobb hatással voltak rá. Nem kívánt ebből messzemenő asztrológiai vagy ezoterikus következtetéseket levonni, pusztán azt konstatálta, hogy generációjának és nemzetének ideológiáját, a szellemi és az anyagi világ értelmezési kereteit leginkább ezek a művek és felfedezések befolyásolták.

Apja egy Msztyiszlavból származó bolttulajdonos gyermeke volt, Beila pedig egy Łódźba elköltözött, de grodnói eredetű népes kereskedőcsaládból származott, s a nyugat-ukrajnai Sztarodubban ismerkedtek meg egy üzleti ügy kapcsán. Simon vallási neveltetésben részesült, de végül folytatta a család kereskedelmi hagyományait. Eleinte Szmolenszkben volt lerakata, majd elszegődött a moszkvai Vaughan kereskedőházhoz, ahol elsősorban tea forgalmazásával foglalkozott. Ez több szempontból is jelentős változásokat hozott a család életében. Egyrészt a teakereskedelemből jelentős bevételre tettek szert. Másrészt a befolyó összegből tudták támogatni az 1890-es évektől kibontakozó cionista mozgalmat, amelynek Simon lelkes híve, a kongresszusok rendszeres résztvevője volt, s egy Ruhama nevű telep tulajdonjogát is megszerezte a Negev-sivatag szélén. Harmadrészt sikerült kieszközölnie, hogy a család letelepedési engedélyt kapjon Moszkvában.

Hosszas előkészítés után a család 1901 őszén költözött át Moszkvába. Előtte a fiúk oroszul és németül tanultak, hogy boldoguljanak a nagyvárosban. Rövidesen azonban a német helyett a francia kerül előtérbe, ugyanis az édesanya a legjobb oktatást szerette volna biztosítani gyermekeinek, s a Medvednyikov (9. sz. Állami) Gimnáziumban ez volt az egyik kötelező nyelv. Alekszandr és Immanuil egyszerre jelentkezett az előkészítő évfolyamra, azonban a cári Oroszország „numerus clausus”-a mindössze 3%-nyi zsidó felvételét engedte az iskolákba, ami a Medvednyikov Gimnázium esetében egy főt jelentett. Így a családnak döntenie kellett, és az idősebb Danyiil mehetett az előkészítő osztályba. Immanuil további két sikertelen próbálkozás után negyedjére felvételt nyert 1905-ben. Osztálytársa volt többek között Jurij Alekszandrovics Zavadszkij (1894–1977) későbbi színházi rendező és színész, valamint Szergej Alekszandrovics Golunszkij (1895–1962) nemzetközi jogász, aki később a Hágai Nemzetközi Bíróság bírája is lett.

Utolsó gimnáziumi éve előtti nyáron Immanuilnak életre szóló élményben volt része. A család egy közeli barátjával, Szupraszkijjal Palesztinában töltött 5 hetet, és megtekinthette az apja által vásárolt földterületet. Az oda- és visszaúton pedig Bécs, az egyiptomi piramisok, Athén és Isztambul szépségeiben gyönyörködhetett.

1913-ban az egyike volt annak a 7 diáknak, akik aranyéremmel végezték el a gimnáziumot. Bár érdeklődött az irodalom után, és saját költeményei is voltak már ekkoriban, mindenkit meglepett, hogy végül az orvosi pályát választotta. Azonban a Moszkvai Egyetemre jelentkezve ismét szembesülnie kellett a rendszerszintű antiszemitizmussal. Mivel a felsőoktatásba is csak bizonyos számú zsidó kerülhetett be, s ennek tudatában a zsidó vallású gyerekek még keményebben tanultak, hogy jó eredményeket érjenek el, jelentős túljelentkezés volt. Ezért az oktatási minisztérium ebben az évben sorsolással döntötte el, hogy ki kerüljön be.

Velikovszkij ezután Olaszországban gondolkodott, és el is kezdett olaszul tanulni, de végül a szülők tanácsára Montpellier-be jelentkezett, ahol mintegy 500 orosz zsidó diák tanult akkoriban. Természetesen az egyetemi hallgatókat nem kerülte el a napi politika külföldön sem, az akkor kirobbanó Bejlisz-ügyet folyamatosan nyomon követték. A diákok között többségben voltak a bundisták (zsidó szociáldemokraták), de Velikovszkij rövidesen a kisebb számú helyi cionista közösség vezéregyénisége lett.

Miután szembesültek a montpellier-i egyetem kevésbé szigorú rendszerével, Mihail Marek nevű szaktársával úgy döntöttek, engednek romantikus fantáziájuknak, s a szülői intelmekkel mit sem törődve ismét ellátogattak Palesztinába.

1914 tavaszi szemeszterét az Edinburgh-i Egyetemen töltötte, s többek között Henri Bergson óráit is hallgatta, majd következő félévtől felvételt nyert a Moszkvai Egyetemből kivált Kereskedelmi Főiskolára, amely a kereskedelmi minisztérium alá tartozott, így nem vonatkoztak rá az oktatási tárca által megszabott „keretszámok”. Itt elsősorban az ókortörténet témája kezdte érdekelni. Azonban következő évtől végre a Moszkvai Egyetem orvosi karára is felvették, s egy ideig párhuzamosan folytatta tanulmányait.

1916-1917 környékén súlyos tüdőgyulladás kínozta, ezért sok időt töltött a Krímben és a kaukázusi Kiszlovodszkban. A februári forradalom híre is itt érte. Ezután kezdte írni Harmadik Exodus című pamfletjét, amit az októberi forradalom után adatott ki álnéven.

A zsidó közösségek eleinte mindkét forradalmat pozitívan fogadták. Abban reménykedtek, hogy a cári rezsimmel együtt a rendszerszintű antiszemitizmus is megszűnik. Miközben még folytak az utcai harcok Moszkvában a bolsevik hatalomátvétel után, a cionisták megtarthatták nagygyűlésüket a Balfour-deklaráció ünneplése kapcsán, amely a britek részéről továbbra is engedélyt adott az általuk a törököktől újonnan megszerzett Palesztinában zsidó telepek létrehozására. A gyűlésen Velikovszkij is részt vett.

Miután azonban a következő év nyarán a zsidó származású Fanni Kaplan merényletet követett el Lenin ellen, s a vörösterror végrehajtójaként létrejött a Cseka, bizonyos csoportok ismét veszélybe kerültek. Közéjük tartoztak a cionisták, akik földvásárlásaikat és a kolóniák finanszírozását állami ellenőrzés nélkül az ellenséges külföldi országokon keresztül bonyolították le, ezért gyanús elemmé váltak. A Velikovszkij-családot Moszkvához közeli dácsájukon érte a hír, hogy utánuk is nyomoznak, ezért jobbnak látták, ha az akkor éppen németek által ellenőrzött Ukrajnába menekülnek.

Immanuil kísérte el a szülőket Poltavába, Pavel (Feivel) nevű nagybátyjukhoz, aki módos szappankereskedő volt a városban. 13 hónapot töltöttek a városban, miközben végignézték, ahogy gazdát cserél a németek, Szkoropadszkij hetman, Petljura, Gyenyikin és Mahno között a város. A vörös csapatok érkezésének hírére úgy döntöttek, hogy tovább utaznak Harkovba. Eközben a végcélt is kitűzték maguk elé: a Kaukázuson keresztül szerettek volna eljutni Palesztinába.

Azonban a polgárháborús körülmények között az utazás nem volt egyszerű, Velikovszkijt egyszer majdnem ki is végezte néhány fehér tiszt, akikkel alkudott a Rosztov felé való továbbutazásról. Nagy szerencsével sikerült elmenekülnie, s az ugyancsak csodával határos volt, hogy a Harkovi Egyetemen még működött az orvosképzés, így néhány kurzust el tudott végezni.

1920 nyarán rendeződtek annyira az utazási körülmények, ráadásul az apja elleni nyomozást is felfüggesztették, hogy Moszkvába utazhatott, s küldetése sikerrel járt. Egyrészt megszerzett minden papírt ahhoz, hogy záróvizsgázhasson, másrészt sikerült szüleinek és saját magának kiküldetési rendelvényt (kommangyirovkát) szerezni a Kaukázusba. Itt azonban hónapokig nem találtak olyan vezetőt, aki átvitte volna őket a Kaukázus hágóin. Ezért Velikovszkij 1921 januárjában újabb kísérletet tett Moszkvában, hogy kiutat találjon szülei számára az országból. Miközben megszerezte nekik a kiutazási engedélyt, egy hónap alatt letette azt a 13 vizsgát, ami az orvosi diploma kiadásához szükséges volt. Végül pedig sikerült felültetni szüleit egy Rigába tartó vonatra.

Bár két idősebb testvére már családot alapított, és elkezdte karrierje építését, a 26 éves Velikovszkij nem tett le róla, hogy szüleivel együtt a Szentföldre utazzon. A polgárháború lezárultával a frissen létrejött balti államokon keresztül volt legegyszerűbb kijutni az országból, ugyanis aki Szovjet-Oroszországban fel tudott mutatni kötődést ezekhez az országokhoz, azt repatriálták. Mivel Velikovszkij édesanyja Grodnóban született, ami ekkor Litvániához tartozott, így volt hivatkozási alap, és meg is kapta a kiutazási engedélyt, s Rigán, Tallinnon és Stockholmon keresztül az akkor Berlinben élő szüleihez költözött.

A családegyesítés nem tartott sokáig, ugyanis a szülők rövidesen valóban elutaztak Palesztinába, Velikovszkij azonban a cionista kongresszussal és Heinrich Loewével karöltve egy tanulmánykötet kiadásán gondolkodott, ami az 1897-ben alapított, de az alapkövön kívül nagyon semmilyen más infrastruktúrával nem rendelkező Jeruzsálemi Héber Egyetem alá rendeltek volna. Ez lett a Scripta Universitatis Atque Bibliothecae Hierosolymitanarum, amely egy orientalisztikával és judaisztikával, valamint matematikával és fizikával foglalkozó része volt. A tervek szerint a zsidó szerzők cikkeit összegyűjtő tanulmánykötet az adott szerző országának anyanyelvén és héberül jelentek volna meg.

Velikovszkij rengeteget dolgozott a kötet szerkesztésén és kiadásán. Ebben segítségére volt egy hamburgi könyvkereskedő lánya, Elisheva Kramer hegedűművésznő, akivel 1923-ban összeházasodtak. A folyóiratnak különösen a természettudományos része sikerült jól, hiszen olyan neves tudósok publikáltak benne, mint Edmund Landau (1877–1938), Jacques Hadamard (1865–1963), Harald Bohr (1887–1951), Tullio Levi-Civita (1873–1941) matematikusok, Achille Loria (1857–1943) közgazdász, Kármán Tódor (1881–1963) és Albert Einstein (1879–1955). A kötetet a Nature is méltatta 1924. június 28-ai számában.

1923. október 30-án a kész tanulmánykötettel a hóna alatt és újdonsült feleségével az oldalán Velikovszkij Palesztinába költözött. Némi anyagi nehézség és útkeresés, majd két lánygyermeke Shulamit és Ruth megszületése után 1927–1930 között Haifában, 1930–1939 között pedig Tel Aviv-ban praktizált.

1928-ban elhunyt édesanyja, ami lelkileg nagyon megviselte, s némi spiritualista irodalom után pszichoanalízissel kezdett foglalkozni. 1930-ban Svájcban (Bleuler, Jung, Minkowski), 1933-ban pedig Bécsben (Stekel, Aichhorn, Federn) szerezte meg az ehhez szükséges szakképesítést. Eközben rendszeresen publikált különböző folyóiratokban, s Bécsben mintegy fél órát sikerült személyesen is beszélnie az idős Freuddal, akivel nem voltak ismeretlenek egymás számára, hiszen Freud Imago című folyóiratában rendszeresen megjelentek Velikovszkij cikkei, és leveleztek is egymással. Különösen érdekelte az ún. „mesterséges memória” (az elképzelt emlékképek valóságosság-érzete) és a rejtett homoszexualitás.

Apja 1937-ben hunyt el. Többek között az ő emlékére is elvállalta a Scripta Academica Hyerosolymitana tanulmánykötet szerkesztését, amelynek első két számában Haim Weizmann – Ernst Bergmann és Fodor Andor kémiai témájú tanulmányai jelentek meg.

Velikovszkijt azonban egyre inkább egyfajta depresszió és kapuzárási pánik gyötörte, hogy eleget ért-e el életében. Elmondása alapján egyik nap egy könyvesbolt előtt állva azon gondolkodott, hogy Hitler Mein Kampf-ját vagy Freud Mózes és az egyistenhit-ét vegye-e meg. Végül utóbbi mellett döntött, s rájött, hogy Ehnaton fáraó, aki egy rövid időre bevezette az egyistenhitet Egyiptomban, valójában Oidipusz király előképe. Ekkor kezdte beleásni magát az ókori népek mitológiáiba, s fogalmazódott meg benne először formabontó kozmológiája.

Velikovszkij és felesége 1939. július 26-án érkezett az Egyesült Államokba, ugyanis anyagot szeretett volna gyűjteni Freud és hősei című cikkéhez. A sors azonban úgy hozta, hogy a kutatómunka közben kitört a II. világháború, és jobbnak látták az USA-ban maradni és letelepedni.

Velikovszkij az új környezetben tovább fejlesztette nézeteit. Megállapította, hogy a zsidók kivonulása Egyiptomból egy tényleges katasztrófa következménye lehet, s kereste hozzá a természettudományos magyarázatot. Az eredmény az Ókori történelem rekonstrukciója (1945) és a Kozmosz gravitáció nélkül című cikk lett (1946), amiket a Scripta Academica közölt is, Velikovszkij pedig végigkilincselt vele néhány vezető csillagászt is, többek között a Harvard vezető csillagászát, Harlow Shapley-t (1885–1972), aki udvariasan átvette a kéziratot, és a laposföld-hívők és más futóbolondok számára fenntartott eldugott mappába helyezte azt.

De miben is álltak sajátos „interdiszciplináris” elképzelései?

• A Föld számos globális természeti katasztrófát szenvedett el mind a földtörténet, mind az emberi történelem során
• A geológiai adatok között bizonyítékot lehet találni ezekre a katasztrófákra, s bizonyos kihalások ezekhez köthetők, és nem a darwini lassú evolúcióhoz.
• Az emberiség történetében bekövetkezett katasztrófákat az ókori kultúrák és civilizációk mítoszai, legendái és történetírása őrzi. Itt Velikovszkij rámutatott arra, hogy számos hasonló leírás található különböző népeknél, amelyek ugyanarra az eseményre utalnak. Pl. egy nagy árvíz emléke megtalálható a Bibliában, Deukalion görög mítoszában és az indiai Manu-legendában. A pszichoanalízisből kölcsönzött „kulturális amnézia” helyezte ezeket át a tudatalattiba, a mítoszok világába.
• Ezeknek a természeti katasztrófáknak az okai a Földnek a Naprendszer más égitesteivel való közvetlen találkozása okozta. Nem mást állít, minthogy a Szaturnusz, a Jupiter, a Vénusz és a Mars más pályákon mozgott az emberi emlékezet során.
• Hogy ezeket a fizika jól ismert törvényeit felrúgó bolygóállás-változásokat megmagyarázza, kitalálta, hogy az elektromágnesesség a gravitáció és az égi mechanika ellen hat.

A Velikovszkij által feltételezett kozmikus katasztrófák között volt:

• Feltételezte, hogy a Föld valaha egy „proto-Szaturnusz” kísérője volt, mielőtt mai pályáját megtalálta.
• Noé árvizét az okozhatta, hogy a „proto-Szaturnusz” nóva állapotba került, és tömegének nagy részét kilövellte az űrbe.
• A Merkúr okozhatta a Bábel-torony katasztrófáját.
• A Jupiter lehetett a fő mozgatórugója Szodoma és Gomora pusztulásának.
• Az „üstökösszerű Vénusszal” (ami a Jupiterből lövellt ki) való periodikus találkozások okozták a zsidók Egyiptomból való kivonulásának eseményeit (kb. i.e. 1500) és Józsué Könyvében a „Nap megállását” (Józsué 10:12–13).
• a Marssal való periodikus közvetlen találkozások okozták az i.e. 8. és 7. századi pusztításokat.

Összességében ezek alapján arra következtetett, hogy az ókori civilizációk kronológiája ellentmondásban van egymással, s valójában néhány száz év, különösen a mükénéi civilizáció után következő „sötét korszak”, kiküszöbölhető, hogyha bizonyos különböző néven és időben szereplő személyeket és eseményeket megfeleltetünk egymásnak.

A Szaturnusszal, Merkúrral és Jupiterrel kapcsolatos elméleteit soha nem publikálta, csak kéziratban maradtak meg, azonban első könyve, az Ütköző világok (1950), amely magyarul 2000-ben jelent meg a Novella Kiadónál, éppen a Vénusz és a Mars szerepét tárgyalta, és hatalmas botrányt kavart tudományos körökben, amely Velikovsky-ügyként vált ismertté.

Amikor 1950-ben a Macmillan kiadó elfogadta Velikovszkij kéziratát, és megjelentek róla az első ajánlók, Harlow Shapley-nek eszébe jutott a 4 évvel korábbi beszélgetés. Mivel a Macmillan patinás tudományos kiadónak számított, nem hagyhatta szó nélkül, hogy valaki önhatalmúlag átírja a newtoni égi mechanikát, s kollégáit is hangos tiltakozásra biztatta. A sokszor sárdobálásig fajuló kritikával annyit ugyan sikerült elérni, hogy a Macmillan a kiadás jogát egy idő után átjátssza a Doubleday kiadónak, azonban elképesztő reklámot sikerült generálni a könyv számára, amely 20 hétig vezette a bestseller-listát.

Velikovszkijt az éles kritika nagyon rosszul érintette, ugyanis ő szeretett volna értelmes vitát folytatni elméletéről. Ezt tükrözik Einsteinnel folytatott levelezései. Az idős Einsteinnel még a németországi évekre visszanyúló kapcsolata volt, s a világ legintelligensebb emberének kikiáltott tudós egyúttal végtelen empátiájáról is tanúbizonyságot tett ezekben a levelekben. Eleinte hajlamos volt hinni az akadémiai köröknek, hogy Velikovszkij egy rossz szándékú sarlatán, de eszmecseréikből kiderült számára, hogy rossz szándék semmiképpen sem vezérelte az önjelölt természettudóst. Viszont többször is óva intette, hogy ne próbáljon túllépni a newtoni égi mechanikán, mert senki nem fogja őt komolyan venni. Az ő szavaival: „Röviden: igen a katasztrófákra, nem a Vénuszra”.

Velikovszkij hallgatott a tanácsra, és következő könyveiben már visszafogottabban nyilatkozott a kozmikus katasztrófákról. Felbolygatott Föld (Erath in Upheaval, 1955) című művében a katasztrófák geológiai bizonyítékaival foglalkozott, míg A káosz korszakai című több részes sorozatában az ókori kronológia korrekcióit helyezte előtérbe.

A Velikovsky-ügy hatalmas publicitást kapott. Leginkább nem is az elmélet körül folytak a viták, hanem arról, milyen megvetően reagáltak az akadémiai körök egy „kibic” próbálkozásaira, hogy a tudományok közötti határokat átlépje. Az American Behavioral Scientist című folyóirat könyv formájában is kiadta Alfred de Grazia A Velikovsky-ügy – Szcientizmus vs. tudomány című tanulmányát (1963), amely a tudomány efféle elutasító hozzáállására, elitizmusára és önmagába zárkózására reflektált.

Noha Velikovszkij is meggyőzhető volt néhány tévedéséről (l. fentebb), számos hívet sikerült maga köré gyűjteni (az egyik leglelkesebb C. Leroy Ellenberger volt, aki azóta már revideálta nézeteit) és a vele szembeni ellenszenv is gyengült az évek során (1974-ben pl. Amerika elsőszámú fizikusa, Carl Sagan is hajlandó volt leülni vele vitázni, l. a Broca agya című kötetet), az idők során kiderült, hogy nemcsak természettudományos szemlélete, de összehasonlító mitológiai módszere és kronológiája is több helyen pontatlan. 1974-ben James Fitton mutatott rá, hogy módszertana legalább három szempontból hibás: 1. minden mítoszt hajlamos úgy kezelni, mintha valóságtartalma lenne; 2. hajlamos arra, hogy csak olyan anyagokat használjon, amelyek illeszkednek téziséhez; 3. nagyon rendszertelen a módszere.

Velikovszkijt élete vége felé ­ valószínűleg az állandó viták hatására is – egyre inkább kínozta vissza-visszatérő depressziója és cukorbetegsége. 1979. november 17-én hunyt el princetoni otthonában.

Velikovszkij halála után sok éven át Shulamit és Ruth nevű lánya kezelte a hagyatékát. 1991-ben jelent meg Duane Vorhees életrajzi könyve, majd pedig Ruth adott ki két biográfiát 1995-ben és 2003-ban. Az 1990-es évek végén hagyatékának nagy része (kéziratok, esszék, levelezések) jelent meg a Velikovsky Archive weboldalon. 2005-ben Ruth az egész hagyatékot a Princeton Egyetem Könyvtárának adományozta.

A Ruth által írt életrajzok már címükben azt tükrözik, hogy apja szörnyű kínokat élt át az akadémiai szféra elutasítása miatt, amit nem kompenzált közönségsikere. És mai ismereteink fényében úgy véljük, bizonyos szinten érthető ez az elutasítás, hiszen Velikovszkij légvárakat épített elméletével. Azonban figyelembe kell venni azt a tudománytörténeti stádiumot is, amikor műveit alkotta, s valószínűleg arra a következtetésre jutunk, mint Einstein vagy más kritikusai is, hogy nem egy „futóbolond vagy sarlatán, hanem egyszerűen elképesztően nem volt igaza”.

A bolygók mozgását évszázadok óta nyomon követjük, de felszínükről, belső szerkezetükről alig tudtunk valamit. Akkoriban kezdett elfogadott elméletté válni a lemeztektonika koncepciója, de nem tudtuk még, hogy pontosan milyen erők hajtják azt. Gyerekcipőben járt a radiokarbon-kormeghatározás, a dendrokronológia a régészet számára, hogy az ókori civilizációk leletanyagát pontosabban keltezhesse, nem voltak a sarki jégből vett évezredeket felölelő minták az éghajlatváltozások rekonstruálására (amelyek aztán szintén cáfolták Velikovszkij nagy ókori katasztrófa-elméleteit). Einstein megalkotta a speciális és általános relativitáselméletet, melyek után azt gondolhattuk, hogy a newtoni fizikát rövidesen minden elemében sutba dobhatjuk stb.

Ráadásul Velikovszkij egy olyan korban elevenítette fel a Cuvier-féle katasztrofizmust, amikor a geológiában, a földtörténetben, az élet fejlődéstörténetében a Lyell-féle „kis erő – nagy idő” uniformitárius elve és a lassú evolúció eszméje uralkodott. Ebből a szempontból munkássága mindenképpen úttörő jellegű volt, hiszen felhívta rá a figyelmet, hogy a két elmélet között lehet konszenzust találni, s ma már tudjuk, hogy olykor vannak hirtelen kihalási események is, amelyeket extraterresztriális okokra is visszavezethetünk (pl. 65 millió éve). Emellett a régészeket is ösztönözte arra, hogy a sokszor valóban tarthatatlan ókori mediterrán kronológiát összehangolják és finomítsák.

A legnegatívabb hozadék kétségtelenül az, ahogyan a tudományos elit állt a kérdéshez, bizonyítva, hogy sokszor mennyire autoriter viszonyok uralkodnak akadémiai berkekben. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bárki bármit leírhat következmények nélkül. Azonban látható, hogy az ember állandó törekvése az, hogy megismerje önmagát, és egzakt válaszokat kapjon létezése értelmére. A tudomány malmai viszont lassan őrölnek, és sokszor bizonytalanság övezi az eredményeket. Ha önbizalommal telve fellép egy önjelölt tudós azt mondva, hogy megtalálta az „élet értelmét”, nem lehet jó stratégia az ignorálás és a tagadás. Ehelyett érdemesebb lejönni az elefántcsonttoronyból, és a tudományosság szabályai szerint megpróbálni észérvekkel és tényekkel meggyőzni az illetőt tévedéséről.