#oroszemigráció - Ahmet-Zaki Validov, a baskírok büszkesége

Validov egyszerre volt a „toll és a szablya” embere

Szabó Viktor | 2021.01.25.
#oroszemigráció - Ahmet-Zaki Validov, a baskírok büszkesége

Az első orosz emigrációs hullám alakjait bemutató sorozatunkat a baskír nép egyik jeles képviselőjével, Ahmet-Zaki Validovval folytatjuk. Validov egyszerre volt a „toll és a szablya” embere. Amellett, hogy a baskír nemzetiségi mozgalom egyik vezetője volt a forradalom és a polgárháború idején, turkológusként az orientalisztika nemzetközi színterén is jelentős eredményeket ért el. Az elmúlt hónapban, december 22-én (régi naptár szerint december 10-én) ünnepelte volna 130. születésnapját.

Névváltozatok

Validovot több néven ismerhetjük. A hivatalos orosz névadási szokások szerint Ahmetzaki Ahmetsahovics Validovnak hívnák, s orosz nyelvű műveit ezzel a névvel (A.-Z. Validov) szignálta. Arab nyelvű munkáiban azonban rendszeresen arabosan jelent meg a neve Ahmetzaki Validiként. Már emigránsként az európai kiadványokban A. Zeki Validiként szerepelt. 1938-tól pedig Törökország állampolgáraként kötelezték őt a török törvények, hogy „törökös” vezetéknevet vegyen fel, ezért korábbi családnevéből keresztnév lett, s hivatalosan Zeki Velidi Togan lett belőle.


Az ifjú turkológus

Ahmet-Zaki Validov az Ufai kormányzóság Sztyerlitamaki járásának Kuzjanovo nevű falujában látta meg a napvilágot 1890 végén. A nagy múltú, több generáción át hitoktatói tevékenységet folytató Validov-nemzetség a baskír népen belül a tyeptyar szubetnoszhoz sorolta magát, s még éltek legendák a nogáj gyökerekről, de Validov a későbbiekben a baskír identitást választotta. Szülei, Ahmetsah Ahmetjanovics (1860–1937) és Ummulhajat Muhametkafijevna Validova (született: Szatlikov/Utyaki, 1873–1946) a helyi 2-es számú mecset medreszéjében tanítottak.

Művelt muzulmánokhoz híven a szülők korán tanítani kezdték gyermeküket arabra és farszira (újperzsa), s a török mellett az oroszra is különös figyelmet fordítottak. 1898-tól apja medreszéjében tanult, majd 1902 tavaszán sikeresen letette a makarovói baskír-orosz iskola vizsgáit, s bár a sztyerlitamaki orosz iskolában szeretett volna tovább tanulni, ősztől anyai nagybátyjánál, Habibnazar Szatlikovnál (Utyakinál) folytatta tanulmányait az utyakovói medreszében. Nagybátyja, aki a híres kazanyi tudós, Mardzsani tanítványaként végzett, apjával ellentétben, kevésbé volt konzervatív, így az arab retorika és a klasszikusok megismertetése mellett különös figyelmet fordított a csillagászat és a matematika modern eredményeinek bemutatására, s rövidesen a fiú példaképévé vált, s Habibnazar is fiaként szerette unokaöccsét.

Habibnazar 1908-ban hozzásegítette unokaöccsét, hogy publikálja első művét az asztrahanyi illetőségű Igyel újságban Történelem címmel, amit Murat Efendi és Mardzsani munkásságának szentelt, majd pedig elintézte, hogy a kazanyi Kaszimija medreszében folytassa tanulmányait. Egy évvel később már órákat adott türk történelemből és arab irodalomból, s oktatási segédanyagként megírta A török-tatárok rövid története című művét, amit először 1912-ben adtak ki, s további két újrakiadást élt meg (1915 és 1917). A könyv eredetileg kétkötetesre volt tervezve, de a második kötet végül nem készült el. Az első kötet a török-tatár népek történetét a Kazanyi Kánság meghódításáig követte nyomon.

A tehetséges fiatal tudóspalántára a Kazanyi Egyetemen felfigyelt Nyikolaj Fjodorovics Katanov (1862–1922) neves hakasz származású turkológus, s javaslatára 1913-ban felvették az egyetem égisze alatt működő Régészeti, Történeti és Néprajzi Társaságba. A Társaság megbízásából 1913 ősze és 1914 tavasza között tanulmányúton vehetett részt a Ferganai területen, ahol Kokand elveszett könyvtárának szétszóródott kéziratait kutatta. Szintetizáló igényére jellemző, hogy az archeográfiai kutatások mellett jelentős gazdasági, történeti földrajzi és néprajzi anyagot is gyűjtött. Eredményeit előbb Kazanyban, majd Szentpéterváron mutatta be a szakma számára, s ezzel sikerült kivívnia Vaszilij Vlagyimirovics Bartold (1869–1930) vezető orientalista elismerését. Bartold révén sikerült támogatást szereznie az általa gyűjtött kéziratok publikálására a Cári Orosz Régészeti Társaság Keleti Osztályának folyóiratában, emellett a Cári Tudományos Akadémia pénzügyileg is támogatta következő kutatóútját.

Második ferganai útjára 1914 első felében került sor. Sokat elárul a keleti kéziratok állapotáról, hogy egyik legjelentősebb korai felfedezésére Karsa város piacán került sor, ahol meglátta, hogy az egyik árus valamilyen írást tartalmazó papírba csomagolja eladásra szánt gyógyszereit. Mint kiderült, egy magyarázó történetekkel ellátott Korán-szöveg volt, interlineáris török fordítással. V.V. Bartold a kéziratot eleinte a 11. századra keltezte, de későbbi kutatások alapján az átírás a 15. századra keltezhető, az eredeti szöveg pedig 12–13. századi lehetett.

A kiküldetést az I. világháború szakította meg, ugyanis Validovnak sorozáson kellett részt vennie Sztyerlitamakban, majd pedig a politikai szerepvállalás vonta el a figyelmét egy időre kutatásaitól.


Harc a baskír autonómiáért

Validov még kazanyi évei alatt kezdte a megismerkedést a politikai közélettel, amikor éles sajtóvitát folytatott más muzulmán gondolkodókkal arról, Kazanyban érdemes-e lánygimnáziumot és -kollégiumot alapítani. A nagypolitikába viszont csak 1916-ban kapcsolódott be, amikor a 4. Állami Duma muzulmán ügyeinek egyik képviselője lett. A februári forradalmat nagy lelkesedéssel fogadta, a baskírok önrendelkezési jogának, valamint az oroszok által az évszázadok során elvett földek újraosztásának pozíciójára helyezkedett. Ezt a politikát leginkább az eszer párt fejezte ki, ezért belépett soraikba, emellett pedig beválasztották az Oroszországi Muzulmánok Ideiglenes Központi Irodájába, valamint a Muzulmánok Összoroszországi Kongresszusán létrehozott Összoroszországi Muzulmán Tanács Végrehajtó Bizottságába.

Ezeken a testületeken belül Safir Manatovval és más baskír képviselőkkel együtt létrehozták a Baskír Területi Irodát, s elkezdték megszervezni a baskír autonómiát, amelynek alapja a tanácsi szervezet (baskír nyelven suro) volt. A nemzetiségi-területi autonómiát a föderatív felépítésű Oroszországon belül képzelték el, s az I. (Orenburg – 1917. július) és II. (Ufa – 1917. augusztus) Összbaskír Kongresszusokon (baskírul kurultáj) már előkerült ennek koncepciója. A végső lökést azonban a bolsevik hatalomátvétel adta meg, s miközben zajlottak az Összoroszországi Alkotmányozó Gyűlésbe a választások, ahol Validovot képviselővé választották, 1917. november 15-én a Baskír Központi Suro kikiáltotta Baskortosztán autonómiáját. Validov bekerült az ún. Kis Kurultájba, ami de facto kormányzatként funkcionált, és kinevezték a Baskír Hadsereg főparancsnokának.

Több más kisnemzetiségi vezetőhöz hasonlóan a baskír nemzeti mozgalom vezetői is kénytelenek voltak az oroszországi polgárháborúban a harcoló felek között lavírozni attól függően, éppen kitől remélték vágyott autonómiájuk legitimálását. Leninék eredeti koncepciója szerint az összes török-tatár népet egységes autonóm köztársaságba terelték volna, ami ellen a baskír vezetők tiltakoztak. Ezek után 1918 februárjában az Orenburgi Kormányzóság Forradalmi-Katonai Bizottságának elnöke, Sz. M. Zwilling parancsot kapott a baskír kormányzat 8 tagjának, köztük Validovnak a letartóztatására azzal az ürüggyel, hogy összejátszanak az orenburgi kozáksággal.

Validov áprilisban szabadult, amikor Orenburgot baskír és kozák csapatok foglalták el. Támogatta a csehszlovák hadtest felkelését, valamint a Szamarában létrejött „rózsaszín” hatalmi tömörülést, az Alkotmányozó Gyűlés Tagjainak Bizottságát (KomUCs), ami rövidesen Ufába tette át székhelyét, s Ufai Direktórium néven ideiglenes kormányt hozott létre. Validov baskír egységeivel betagozódott az ufai kormányzat Néphadseregébe, s ezredesi rangot kapott. Azonban a Direktóriumban 1918 novemberében Kolcsak admirális katonai puccsal átvette a hatalmat, így a baloldali erők egyre inkább perifériára szorultak. Validov nem lelkesedett Kolcsak „Egységes és Oszthatatlan Oroszország” eszményéért, ezért részt vett egy zendülésben az orenburgi kozákok vezetője, Dutov atamán ellen, de árulás miatt idejekorán lelepleződtek.

Ettől függetlenül az egyre keletebbre szoruló Kolcsak-féle fehértábornoki diktatúrával szemben a baskír területeken egyre inkább a bolsevikok kerültek jobb pozíciókba, s Validovnak katonai vezetőként nagy szerepe volt abban, hogy a baskír csapatok a Vörös Hadsereg oldalára álljanak. Az 1919-es év a Vörös Hadsereg baskír egységeinek megszervezésével, valamint a Szovjet-Oroszországon belül létrejövő Baskír Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaság alkotmányának kidolgozásával telt Validov számára.

Hamar kiderült azonban, hogy a baskír politikusoknak és az OK(b)P helyi képviselőinek más az elképzelésük arról, hogy ki a tényleges irányító, s ez 1920 januárban nyílt konfliktushoz vezetett. Validov továbbra is bízva a bolsevikokban, a pártvezetők oldalára állt a konfliktusban, belépett az OK(b)P-be, s megválasztották a Baskír Forradalmi-Katonai Bizottság elnökévé. De az ÖKVB és a Népbiztosok Tanácsának 1920. május 19-i közös határozata „A Baskír ASzSzK államszervezetéről” bebizonyította Validov számára, hogy az autonómiát sokkal szűkebbre kívánják szabni, mint ahogyan ő elképzelte. Ebben a csalódásban személyes ambíciók is közrejátszhattak, mivel Validov bízott abban, hogy ő lesz Baskíria vezetője, azonban Sztálin nemzetiségügyi népbiztosként S. Manatovot szemelte ki erre a pozícióra. Validov júniusban egészségi állapotára hivatkozva lemondott pozícióiról, s bár szeptemberben részt vett a Keleti Népek Kongresszusán Bakuban, onnan nem hazafelé, hanem Turkesztánba vette az irányt.


"A Kelet - kifinomult dolog" ["Восток - дело тонкое"]

Közép-Ázsiába érve Validov levelet írt Szovjet-Oroszország legjelentősebb vezetőinek, Leninnek, Trockijnak, Sztálinnak és Rikovnak, amelyben elítélte a bolsevikok imperialista nagyhatalmi politikáját a kisebbségekkel szemben. Ezután a Hivai Kánságban és a Buharai Emirátusban tevékenykedett, s a baszmacsok elismert vezetőjévé vált.

A baszmacsok közép-ázsiai hadurak voltak, akik hagyományaikat és vagyonukat igyekeztek megvédeni a szocializmus eszméitől. A mozgalom olyan erősen tartotta magát Turkesztánban, hogy utolsó csoportjaikkal csak az 1930-as években sikerült leszámolnia a szovjethatalomnak. Validov ideológiát és szervezeti kereteket adott ennek a mozgalomnak, 1921 nyarán megalapította Turkesztán Nemzeti Egységének Tanácsát, s Központi Bizottságának elnökévé választották.

A baszmacsok mozgalma ettől függetlenül nem lett egységes, különböző hatalmi központok alakultak ki. Egy másik jelentős baszmacs vezetővé Enver-pasa lépett elő, aki korábban az Oszmán Birodalom vezető politikusa volt, s mint ilyen, az örmény népirtásban kulcsszerepet játszott. Az ifjútörök mozgalom egyik utolsó képviselőjeként elmenekült a kemalista Törökországból, és a bolsevikok mellé állt. A bolsevikok azzal bízták meg, hogy pacifikálja Közép-Ázsiát, de odaérve rövidesen úgy döntött, hogy inkább a baszmacs-mozgalom mellé áll, miután realizálódott benne, hogy Leninék békét kívánnak kötni Kemal Atatürkkel török elnökkel.

Enver-pasa és Ahmetzaki Validov találkoztak is egymással, de nem kötöttek örök barátságot. Ebben közrejátszhatott az, hogy Validov – ahogy már láttuk korábban, és később is meghatározó lesz viszonyulásában a muzulmán emigráció többi képviselőjéhez – a bolsevikok számára túl reakciós volt, a nacionalisták szemében viszont túlzottan baloldali.

Enver-pasa tevékenységét az afgán kormányzat sem nézte jó szemmel, helyette egy helyi vezetőt támogattak. Végül 1922 augusztusában a Vörös Hadsereg csapatainak sikerült tőrbe csalniuk és megölniük Enver-pasát, ami a baszmacs-mozgalom elleni harc egyik fontos állomása volt. A diplomáciai levelezések alapján úgy tűnik, hogy Validovnak és az afgán kormánynak fontos szerepe volt ennek a kelepcének a felállításában. Tehát Validov – akarva-akaratlanul – immár másodszor tett szívességet a bolsevikoknak.

Miután baszmacs csapatai sorra vereséget szenvedtek, a szovjethatalom amnesztiát ajánlott Validovnak. Ő azonban nem élt ezzel a lehetőséggel, és 1923-ban inkább az emigrációt választotta. 1923. februártól Perzsiában, áprilistól Afganisztánban, szeptembertől Indiában, novembertől Törökországban, decembertől Franciaországban élt, mígnem 1924 februárjában Berlinben állapodott meg hosszabb időre.


Tudomány és politika között – élet az emigrációban

Ahmetzaki Validov láthatóan gyors mozgásban volt emigrációjának első hónapjaiban, ahová feleségét, Nafisza Hazsmuhammatovna Jaksimbetovát nem tudta magával vinni. A nőt az 1930-as években Szibériába deportálták, és többet nem találkoztak egymással.

A menekülés azonban nem akadályozta meg abban, hogy Perzsiában, Meshed városában világraszóló felfedezést tegyen. Rábukkant ugyanis ibn Fadlán 10. századi arab utazó eredeti útleírására, amit addig csak különböző hivatkozásokból ismertek. Ibn Fadlán egy követség tagjaként járt a kazárok, volgai bolgárok és ruszok területén, s értékes leírásokkal gazdagított minket ezekről a népekről, ami a magyar őstörténet-kutatás szempontjából sem másodlagos. A lelet jelentőségét mutatja, hogy 1924-ben még a Szovjet Tudományos Akadémia folyóiratában is publikálták a megtalálást, annak ellenére, hogy Validov persona non grata volt.

Ez a felfedezés meghatározta Validov további életpályáját, s azt a döntését, hogy a jövőben inkább a tudományra koncentrál. A szovjetunióbeli fogadtatás is közrejátszott abban, hogy 1924-ben Kresztyinszkij berlini követhez kérelemmel fordult, tekintsenek el korábbi tetteitől, és segítsék tudományos karrierjét. A kérelmet egy évvel később Sztálinnak címezve is megismételte, kérve őt, hogy küldjék utána kéziratait, és szüntessék be családja, rokonai, valamint a vele levelezésben álló kutatók vegzálását, hiszen előbbiekkel csak magánügyekben, utóbbiakkal pedig tudományos ügyekben tartja a kapcsolatot, politikai szerepvállalását már feladta. Sztálin válasza azonban meglehetősen cinikus volt, a Kresztyinszkij-féle kérelemre azt az utasítást adta ki, hogy „hagyják válasz nélkül”, a neki címzett levélre válaszul pedig utasítást adott arra, hogy „leplezzék le a validovscsina ellenforradalmi természetét”, azaz a hozzá közel állókat még inkább üldözni kezdték.

Bár láthatóan nem került jobb viszonyba a szovjethatalommal, nem tudta elkerülni a különböző gyanúsítgatásokat emigránstársai részéről sem. A muzulmán emigráció rendkívül megosztott volt etnikai és politikai alapon. Jellemző volt a közösségen belül a pletykák, rémhírek terjedése és a szakadárság. Validov továbbra is megtartotta baloldali álláspontját, a munkásságát szorosan nyomon követő lengyel titkosszolgálat szerint „kommunista, nemzetiségi színezettel”. Különösen a tatár emigránsok közül sokan az OGPU ügynökének tartották, s Kresztyinszkijjel való találkozásának tudták be azt is, hogy megkapta a török állampolgárságot, valamint egyre több pénze lett utazni, síelni, strandolni. Ugyanakkor híres felfedezése és Sztálinnak írott levele növelte is autoritását a muzulmán emigrációban.

Miután tehát 1925. júniusban megkapta a török állampolgárságot, Törökországba utazott, s először a Közoktatásügyi Minisztériumban dolgozott tanácsadóként Ankarában, majd 1927-től az Isztambuli Egyetemen oktatta a türk népek történetét. Eközben közéleti tevékenységet is folytatott, több török-tatár népet tömörítő szervezet munkájában is részt vett, beválasztották vezető testületekbe is, de hamar rájöttek, hogy saját politikai ideáljai mentén kívánja irányítani ezeket a testületeket, és leváltották.

1932-ben Kemal Atatürk a Szovjetunióval való jó viszony fenntartása érdekében minden oroszországi emigráns szervezet tevékenységét betiltotta. Validovtól is elvették egyetemi katedráját, ezért Bécsbe tette át székhelyét. Itt visszaemlékezések alapján Sigmund Freud lakása felett lakott, akivel úgy ismerkedtek össze és kötöttek barátságot, hogy az idős pszichoanalitikust zavarta Validov dobogása a plafonon, ezért felküldte házvezetőnőjét, hogy javasolja a kedves szomszédnak házi papucs viselését.

A Bécsi Egyetemen 1935-ben, ibn Fadlán kézirataiból disszertálva, doktori címet szerzett, amivel lehetősége nyílt rangos egyetemeken oktatni. 1935–1937 között a Bonni Egyetemen, 1938–1939-ben pedig a Göttingeni Egyetemen tartott órákat. Itt sem kerülte el az állandó gyanúsítgatás. Egy finnországi nyaralás után azt híresztelték róla, hogy NKVD-tisztekkel találkozott, ami a hitleri Németországban súlyos tényezőnek számított. A büntetéstől az mentette meg, hogy professzortársai kiálltak ártatlansága mellett.

Atatürk halála után Törökország egyre inkább közeledett a németekhez, így Validov (illetve most már Zeki Velidi Togan) éppen a II. világháború kitörésének napján visszatérhetett isztambuli katedrájához. A II. világháború során többször járt Németországban, hogy a szovjet muzulmán hadifoglyokkal eszmecserét folytasson. Ezzel gyakorlatilag hozzájárult a hadifoglyokból toborzott vlaszovista csapatok felkészítéséhez, amit manapság igyekeznek elhallgatni vagy legalábbis elbagatellizálni. Az mindenesetre tény, hogy nem szimpatizált a sztálinizmussal és járt ezekben a hadifogolytáborokban, s későbbi bírósági ügyében (l. alább) bevallotta, hogy szerveztek egy titkos társaságot, ami török-tatár fiatalokat kívánt felkészíteni államszervezési munkákra, amennyiben a Szovjetunió elvesztené a háborút, és az újonnan létrejövő autonóm területekre képzett kádereket kellene küldeni.

1944-ben Törökország hintapolitikája hirtelen a győzelemre álló Szovjetunió felé lendült, s a május 3-án a pántürkista, turanista szélsőjobboldal vezetői, élükön Nihal Atsizzal antikommunista tüntetéseket szerveztek. Ennek folyományaként mindenkit, aki kapcsolatban állt velük, elkezdtek letartóztatni és bíróság elé állítani. Erre a sorsra jutott Validov is, s 10 év kényszermunkára ítélték. 1947-ben ügyét újratárgyalták, ártatlannak nyilvánították, és isztambuli katedráját is visszakapta, ahol élete végéig taníthatott.


A tudománynak élve - utolsó évek

Ahmetzaki Validov számára a II. világháború után nyugalmas évek következtek, amit a tudománynak és új családjának szentelhetett. Miután nem látott rá esélyt, hogy első feleségét, Nafiszát újra láthassa, 1940. április 12-én házasságot kötött a nála jóval fiatalabb Nazmija Ungarral, egy végzős doktorandusszal, aki korábban a Bukaresti Egyetemen szerzett diplomát, és származását tekintve al-dunai nogáj volt. Egy lányuk és egy fiuk született. Isenbike (1940– ) történészprofesszor lett az Isztambuli Egyetemen, Szubidaj (1943– ) pedig a közgazdaságtudományok doktora, vállalkozó.

A turkológia tudományán belül is jelentős tevékenységet fejtett ki. Még a bírósági perek és börtönévek alatt sikerült befejeznie Bevezetés a türkök általános történetébe, valamint A mai Turkesztán és közelmúltja című műveit. Előbbinek módszertanában van újdonsága, hiszen a türk népek történetét interdiszciplináris megközelítéssel, nyelvészeti, régészeti, történelmi és néprajzi források együttes felhasználásával kívánta feltárni. Utóbbi pedig fontos adalékokat nyújt az Orosz Birodalom fennhatósága alatt élő türk népek nemzetiségi mozgalmairól, amiből Validov személyesen is kivette a részét.

A metodológia iránti érdeklődését mutatja, hogy 1950-ben kiadta A történeti kutatások módszertana című művét, 1955-ben pedig megjelent A baskírok története, amivel saját népe előtt kívánt tisztelegni. Eme munkája magyar szempontból is fontos, hiszen feltételezi, hogy a baskírok egy része Árpádékkal eljutott a Kárpát-medencébe. Élete során összesen mintegy 400 tudományos művet publikált 11 nyelven.

Tudományos karrierjének egyik csúcspontját az Orientalisták 21. Nemzetközi Kongresszusának megszervezése és levezetése jelentette, amelyre 1951. júliusban került sor Isztambulban. 1953-ban megalapította az Iszlám Kutatások Intézetét, amelynek igazgatója lett. Számos tudományos társaság tagjává választotta őt a világ több pontján (Ausztria, Ausztrália, Finnország, Irán stb.). 1958-ban a Columbia Egyetem vendégprofesszora volt, 1967-ben a Manchesteri Egyetem díszdoktorává avatta.

Élete utolsó éveiben emlékiratain dolgozott. Ennek első két kötete, amelyek az emigrációig dolgozzák fel életét, 1969-ben jelent meg (2. kötet elérhető itt). Az emigrációs éveket feldolgozó harmadik kötetre már nem maradt ideje. Utolsó éveiben prosztatagondok gyötörték, s egy műtét után már nem tudta visszanyerni erejét. 1970. július 26-án hunyt el, s az isztambuli Karadzsaahmet temetőben helyezték örök nyugalomba.


„Burzsoá nacionalistából” nemzeti hős – Validov emlékezete

Miközben a nemzetközi szakma elismeréssel adózott Validov munkássága iránt, muzulmán emigránstársai pedig ferde szemmel néztek rá sajátos politikai nézetei miatt, a Szovjetunióban továbbra sem volt szabad róla beszélni. Ambivalens politikai tevékenysége miatt neve összeforrott a „burzsoá nacionalizmussal”, s szűkebb hazájában, Baskíriában a sztálini repressziók idején a koncepciós perek vádirataiban rendszeresen előfordult a „validovisták” összeesküvő csoportja.

A Szovjetunió felbomlása után Baskortosztánban újra felfedezték munkásságát, s a Baskír Nemzeti Könyvtárat róla nevezték el 1992-ben. Azóta számos utca viseli a nevét, többfelé megtalálhatóak mellszobrai, emléktáblái Baskírföld településein, Üzbegisztánban, Szentpéterváron, Isztambulban. Több turkológiai kutatócsoportot és társadalmi díjat is róla neveztek el. Szülőfalujában, Kuzjanovóban múzeuma nyílt. Több dokumentumfilm is készült róla (pl. Hosszú út hazáig). Műveit kiadták baskír és orosz nyelven.

Az elmúlt 30 évben tehát valóságos Validov-kultusz alakult ki Baskírföldön. Nemzeti hőssé válása, mitologizálása azonban portréjának objektív kutatását jelentősen megnehezíti. Egyes moszkvai és szentpétervári kutatók továbbra is a szovjet historiográfia alapján ítélik meg, míg a baskír kutatók kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszélnek munkásságáról, s közben elhomályosulnak avagy megszépülnek személyes politikai ambíciói, lengyel titkosszolgálati anyagai, a muzulmán emigránsokkal való nézeteltérései, a vlaszovistákkal és a pántürkistákkal való kapcsolatai. Szalavat Midhatovics Iszhakov történész a leegyszerűsítő ábrázolásokkal szembemenve igyekezett kiegyensúlyozott képet alkotni róla a Voproszi isztorii 2003-as évfolyamában megjelent cikkében, ami ennek a portrénak a megírásához is fontos adalékokkal szolgált.

Életművét talán Robert Grigorjevics Landa (1931– ) híres arabista foglalta össze legjobban: „Akármilyenek is voltak Validov politikai nézetei… tudományos munkásságának jelentősége vitathatatlan”.