Koszorúzási ünnepség a gyöngyösi Puskin-szobornál - beszámoló

Egy évvel ezelőtt Puskin születésnapján, az orosz nyelv napján éppen túl voltunk a járvány első sokkján. Óvatosak voltunk és optimisták, hogy sikerült megúszni a legrosszabb forgatókönyvet.
A tavalyi gyöngyösi koszorúzás Puskin szobránál üdítő színfoltja lett a nyárnak, több szempontból is. Egyrészt személyes jelenlét mellett zajlott, aminek az értékét a tavaszi karantén során mindenki megtanulta. Másrészt úttörő kezdeményezés volt Eduard Szokolov igazgató úrnak köszönhetően, aki az első karantén előtt alig néhány nappal kezdte meg magyarországi szolgálatát, de nem adta meg magát a körülményeknek és kezdeményezte a koszorúzást. Harmadrészt a gyöngyösi Károly Róbert Campus vezetői olyan kedvesen és örömmel fogadták a résztvevőket, hogy úgy éreztem magamat, mintha régi barátok közé csöppentem volna, pedig először jártam itt.
Azóta eltelt egy év, és ma már tudjuk, hogy a járvány neheze még előttünk volt. Az elmúlt egy évben megtanultunk az online térben létezni a szakmai és a privát szféra minden területén. Máshová kerültek a hangsúlyok mindennapi életünkben, és a munkában is. Talán éppen ennek az ellensúlyozása miatt is nagyon fontos, hogy ápoljuk hagyományainkat. Talán éppen ezért esett olyan jól idén újra eljönni Gyöngyösre és megkoszorúzni Puskin szobrát, újra találkozni a kedves vendéglátókkal. Talán éppen az online létezés ellensúlyozása miatt olyan jó érzés, hogy a karantén időszakban is meg tudott születni egy új hagyomány: Gyöngyösre jönni megkoszorúzni Puskin szobrát az orosz nyelv napján.
Az ELTE Ruszisztikai Kutatási és Módszertani Központ 2021 áprilisában nemzetközi szimpóziumot rendezett az orosz emigráció első hullámának történetéről, amelynek során külön szekcióülésre került sor arról, hogyan ünnepelték 1937-ben Európa-szerte Puskin halálának századik évfordulóját. Andrej Siskin irodalomtörténész, a római Vjacseszlav Ivanov Központ vezetője elmondta, hogy 1937-ben több ezer helyszínen zajlottak évfordulós Puskin-megemlékezések, nem csak Európában, hanem Ázsiában és Amerikában is, anélkül, hogy ezt koordinálta volna valamilyen nemzetközi bizottság, anélkül, hogy az internet segített volna a kommunikációban, anélkül, hogy központi finanszírozás rendelkezésre állt volna. Egyszerűen Puskin szeretete és tisztelete motiválta a civil kezdeményezéseket, mert ez gyógyírnek bizonyult az emigráció keserűségében, a második világháború előszelében. Puskin szeretete és tisztelete a 20. században nem lankadt, hanem kultusszá nemesült és megszámlálhatatlanul sok művészeti alkotást hívott életre. Ezek közül egyet szeretnék most felolvasni, Rab Zsuzsa fordításában.

Bella Ahmadulina: Párbaj (1962)

Újra viharok döntenek rád
tüzet, mint égő martinok.
A párbajban ki győzhetett hát:
Lermontov-e, vagy Martinov?
D'Anthés? Puskin? Ki lőtt először?
Ki pattant fel? Melyik zuhant?
Fekete szán fehér mezőről
melyikük testével suhant?
Milyen kérdés! Mindenki tudja:
nem az, de ő maradt alul,
fürtös feje a hóra bukva
sötétlett mozdulatlanul...
Így van: minden halálos perben
az ostoba marad felül,
a különb meg, mint engedetlen
kölyök – kikap kegyetlenül.
Mit mondjak az apró gonoszság
szegény ingyen-prédáinak,
a gúny és a kitaszítottság
veszendő poétáinak?
Azt mondom: így van réges-régen,
– ez legyen számukra vigasz –,
láttuk, nem vettük észre mégsem,
hogy minden fordítva igaz:
a völgyben Martinov maradt ott,
a halál őt ütötte le,
és dögmadár-sereg kavargott
testén, és hordta százfele,
Lermontov meg fölült lovára,
és indult, újrakezdeni.
Egy asszony kiáltott utána:– Szeress! – rimánkodott neki.
D'Anthés feküdt a hóba dőlve,
gyilkos golyó sebezte meg.
És zordan vonultak előtte,
rá se néztek az emberek.
Meghalt-e? Él? Ki vette észre?
Puskin meg – fogta poharát,
koccintott, villant szikra-élce,
mellette sok vidám barát,
írt, semmi nem zavarta álmát,
lett a múzsák kegyelt fia.
Kecsesen vonogatta vállát
és mosolygott Natália...

Ilyen törvény foganjon, őket
örökre váltsa, mentse meg.
A senkik pedig, akik győztek –
meg- és elítéltessenek.