Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Szavinkov, az első számú közellenség

Borisz Viktorovics 1879. január 19-én (új naptár szerint 31-én) született Harkovban, de a család rövidesen Varsóba költözött, mert az édesapa, Viktor Mihajlovics az ottani körzeti hadbíróságon kapott ügyész-helyettesi állást. Édesanyja Szofja Alekszandrovna Jarosenko újságíró és dramaturg, Nyikolaj Alekszandrovics Jarosenko peredvizsnyik festőművész húga volt. Szavinkovnak 4 testvére volt, Alekszandr nevű bátyja szociáldemokrata aktivista lett, Öccse, Viktor katonatisztként szolgált, emellett festészettel is foglalkozott, a „Káró bubi”-csoport kiállításán részt vett képeivel. Vera nevű nővére tanítónőként és a Russzkoje bogatsztvo című folyóirat kritikusaként tevékenykedett, húga Szofja Boriszhoz hasonlóan az eszer párt aktivistája lett. Középiskolai tanulmányait a Varsói Első Fiúgimnáziumban végezte, ahol iskolatársai között megtaláljuk Józef Piłsudskit, Vlagyimir Grigorjevics Orlovot, a fehér mozgalom későbbi elhárító tisztjét, valamint Szavinkov testi-lelki jó barátját, Ivan Platonovics Kaljajevet. A két nemesi származású iskolatárssal szemben ők ketten raznocsinyecként a cári autokrácia felszámolására tették fel életüket.

Szavinkov a pétervári egyetemen folytatta tanulmányait, de diákzavargásokban való részvételért kizárták, ezért tanulmányait Németországban fejezte be. Eközben édesapját saját visszaemlékezései alapján 40 év szolgálat után „forradalmi nézetek” miatt elbocsátották. A rendelkezésre álló adatok alapján azonban az történt, hogy fiai, Alekszandr és Borisz felforgató tevékenysége és letartóztatásai miatt Viktor Mihajlovics elméje megbomlott, és 1905-ben egy elmegyógyintézetben hunyt el. Alekszandrot Jakutföldre száműzték, ahol 1904-ben önkezével vetett véget életének.

Szavinkovot először 1897-ben tartóztatták le Varsóban. Másodjára pedig 1899-ben Petrográdban, mindkét esetben diákmegmozdulásokban való részvételért. 1899–1900-ban „plehanovista”-ként dolgozott a Szocialiszt és Rabocseje znamja nevű illegális csoportokban, ami miatt 1901-ben újra letartóztatták, 1902-ben pedig Vologdába száműzték.

Ekkor töltötte vologdai száműzetését Lunacsarszkij, Scsogolev és Alekszej Remizov író is, akikkel ismeretséget kötött. De a végső ítéletet nem várta meg, 1903-ban Genfbe szökött, ahol belépett az eszer pártba és annak ún. Harci Szervezetébe.

A 19. századi narodovolec terroristák „örökségét”, politikai terrorba vetett hitét az eszer Harci Szervezet vitte tovább a 20. század elején. A Jevno Azef vezette szervezet, amelynek Szavinkov rövidesen a második számú vezetője és operatív előkészítője lett, sikeres merényleteket hajtott végre 1904-ben Plehve belügyminiszter, 1905-ben pedig Szergej Alekszandrovics nagyherceg, Moszkva főkormányzója ellen. Utóbbit éppen Szavinkov barátja, Kaljajev hajtotta végre. Emellett voltak sikertelen vagy csak tervben maradt merényletkísérletek is Dubaszov moszkvai főkormányzó, Durnovo belügyminiszter, Sztolipin miniszterelnök és II. Miklós cár ellen is. A Fekete-tengeri Flotta parancsnoka, Csuhnyin admirális ellen 1906-ban készítettek elő merényletet Szevasztopolban, aminek koordinálására Szavinkov is a helyszínre érkezett. Ám a merénylet kitudódott, Szavinkovot letartóztatták, de egy beépített eszer őr segítségével sikerült megszöknie, s Románián és az Osztrák–Magyar Monarchián keresztül Baselbe, majd Heidelbergbe menekült.

Ezután kezdett terjedni a gyanú, hogy a Harci Szervezetbe beépült a cári titkosrendőrség, az Ohrana egyik ügynöke. 1908-ban kiderült, hogy ez nem más, mint a szervezet vezetője, Azef. Szavinkov a végsőkig kitartott Azef ártatlansága mellett, ami némileg aláásta tekintélyét az eszer párt Központi Bizottságában. Ezután immár elsőszámú vezetőként többször próbálta feltámasztani a Harci Szervezetet, de Azef lelepleződése olyan presztízsveszteséget okozott a pártnak, hogy 1912-ben végleg felhagytak a politikai terror eszközével, és megszüntették a szervezetet.

Szavinkov 1906–1907 folyamán ismerkedett meg Párizsban Dmitrij Merezskovszkij íróval és feleségével Zinaida Gippiusszal, akik akkoriban lelkesen támogatták a fiatal forradalmárokat, és segítették szellemi fejlődésüket. Szavinkov megmutatta addigi irományait (egy elbeszélés-kezdeményt és visszaemlékezéseit) Gippiusznak, akinek megtetszettek a művek, s szigorú szerkesztői szemmel kijavítva azokat, ki is adta. Ugyancsak Gippiusz javasolta Szavinkovnak a V. Ropsin álnevet, amit korábban ő maga használt, és ő adta elbeszélésének a címet is: A fakó ló. Az elbeszélés, valamint az Egy terrorista visszaemlékezései 1909-ben jelentek meg. Ezt még egy regény követte 1912-ben Az, ami nem volt (Három fivér) címmel.

A művek fogadtatása rendkívül vegyes volt. A számos önéletrajzi elem miatt az eszer párton belül felismerték V. Ropsin mögött Szavinkovot, és úgy érezték, rossz fényt vet rájuk. Vera Figner gyakorlott terrorista azonban visszaemlékezéseit nem önéletrajznak, hanem „a terror apoteózisának” tartotta. Makszim Gorkij A fakó ló szerzőjét „hóhérnak” nevezte, „akitől nem idegen a líraiság és megfertőzte a karamazovi betegség”.

Bár Szavinkov szépirodalmi próbálkozásainak művészeti értéke megkérdőjelezhető, mindenképpen izgalmas adalékokkal szolgálnak lelkiállapotára vonatkozóan. Művei és a róla szóló visszaemlékezések alapján K. N. Morozov egy 2016-os cikkben megpróbálta felvázolni Szavinkov pszichológiai profilját.

A művekből jól látszik, hogy Szavinkov folyamatosan viaskodott saját magával, létezett benne egy forradalmár, aki a terrort elfogadja politikai eszközként, ugyanakkor irodalmár énje folyamatosan megkérdőjelezte annak jogosságát, lehet-e embert ölni bármilyen indokkal. Szavinkov saját elmondása alapján ez állandó morális kérdésként merült fel az eszer párt Harci Szervezetében, amit megpróbált verbalizálni, de ítéletet nem kívánt alkotni róla. Szavinkovot sokan olyan emberként írták le, aki szerint „morál nincs, csak szépség”. A szépség mellett egyetlen dologban hitt, a bajtársiasságban. „Kétarcúnak” látták, ami hangsúlyozottan nem azt jelentette, hogy kétszínű lett volna, csupán mintha két személyiség viaskodott volna benne. Ez az idősebb radikális ellenzékiek között egyfajta ellenszenvet váltott ki, hiszen ők annak idején valamiféle belső erkölcsi késztetés, „kategorikus imperatívusz” hatása alatt kezdtek bele harcukba egy nagyobb közjóért. Velük szemben Szavinkov, aki már az Ezüstkor tipikus figurája, egyfajta nietzschei nihilizmust, amoralitást, carpe diem életérzést közvetített.

Szavinkov 1911-től állandó jelleggel külföldre költözött, először Olaszországban élt, majd az I. világháború kitörése után Franciaországba költözött. Kapcsolatait kihasználva sikerült haditudósítóként elhelyezkednie, tudósításait a Birzsevie vedomosztyi, a Gyeny és Recs napilapok közölték. 1917-ben jelent meg élményeiről a Franciaországban a háború idején című beszámoló-gyűjteménye.

1917 áprilisában a forradalom hírére hazautazott. Harctéri tudósítói tapasztalatainak és eszer párttagságának köszönhetően először politikai tisztként dolgozott a frontokon, majd Alekszandr Kerenszkij egyre inkább bizalmába fogadta. Júliustól a Kerenszkij által vezetett hadügyminisztérium ügyvezetője, azaz második embere lett. Ugyanekkor került kinevezésre Bruszilov helyére Kornyilov tábornok az orosz hadsereg főparancsnoki tisztére. Kornyilov és Szavinkov érdekei egy ideig találkoztak egymással, ugyanis mindketten a háború folytatása mellett voltak a végső győzelemig, s ehhez elsődleges feladatnak tekintették, hogy a hadseregben a „vasfegyelmet” visszaállítsák.

Egy ideig Szavinkov egyfajta közvetítő lett Kerenszkij és Kornyilov között, viszont amikor augusztus 27-én Kornyilov puccsal kívánta átvenni a hatalmat, kérte őt, hogy adja meg magát az Ideiglenes Kormánynak. A puccskísérletet sikerült megakadályozni, azonban Kornyilovhoz fűződő korábbi bennfentes viszonya miatt kompromittálódott, augusztus 30-án lemondott tisztségeiről, szeptember 11-én pedig az eszer párt is kizárta soraiból távollétében, ugyanis a párt központi bizottságának kérésére nem kívánt megjelenni, mert szerinte a párt nem bírt már „sem morális, sem politikai tekintéllyel”.

A bolsevik hatalomátvételt negatívan fogadta, szerinte “az októberi fordulat nem volt más, mint egy maréknyi ember hatalomátvétele, amit csak Kerenszkij gyengesége és ostobasága segíthetett elő”. Próbált segíteni a bebörtönzött Ideiglenes Kormánynak, Alekszejev és Krasznov tábornokokkal egyeztetve Gatcsinából próbálták ostrom alá venni Petrográdot, ami végül kudarcba fulladt, ezért a hadsereggel együtt a Donhoz menekült.

A Donnál létrehozták a fehér tábornokok „első triumvirátusát” Kornyilov, Alekszejev és Kalegyin tábornokok vezetésével, s emellé megalakult a Doni Polgári Tanács bolsevikellenes szervezete, amelynek több korábbi kadet (köztük Pjotr Sztruve és Pavel Miljukov) mellett az eszerek részéről Szavinkov is tagja lett. Gyenyikin tábornok állítólag azért nem vállalta eleinte a részvételt a szervezetben, mert kifogásolta Szavinkov tagságát.

Szavinkov ezek után illegális munkába kezdett. 1918. február–márciusban Moszkvában létrehozta a Haza és Szabadság Védelmének Szövetségét, amelynek mintegy 34 városban voltak korábbi gárdatisztekből álló sejtjei, s Jaroszlavlban, Ribinszkben és Muromban sikerült is bolsevik-ellenes felkelést kirobbantaniuk, amit végül levertek, a szervezetet pedig felszámolták.

Szavinkov ezután a fellázadt csehszlovák hadifoglyok által ellenőrzött Kazanyba menekült, onnan pedig Kappel tábornok seregének tagjaként Ufába ment. Itt részt vett az ún. Ufai Direktórium megalakításában, amelynek vezetője, az eszer Nyikolaj Avkszentyjev 1918 őszén Párizsba küldte őt, hogy katonai támogatást szerezzen az antanttól. Szavinkov már útközben értesült arról, hogy az Ufai Direktórium áttette székhelyét Omszkba, és Kolcsak admirális puccs révén átvette a hatalmat, de a megbízatást az utódtól sem tagadta meg. Több korábbi cári politikussal és már emigrált ellenzékivel együtt részt vett az Orosz Politikai Gyűlés munkájában, amely Oroszországot képviselte a versailles-i béketárgyalásokon, így megismerkedhetett és személyesen tárgyalhatott Clemenceau-val, Lloyd George-dzsal és az akkor még gyarmati ügyekkel foglalkozó Winston Churchill-lel.

Szavinkovban az egész forradalom és polgárháború alatt volt egyfajta küldetéstudat, és egy olyan kényszerképzet, hogy ő fogja megoldani a helyzetet. 1917–1919 között számos esélye volt, hogy a főszerep közelébe kerüljön, de az utolsó pillanatokban ez mindig meghiúsult. Legjobban a Kornyilov-puccsban való részvétel bántotta, 1919-ben Kerenszkij művére válaszul meg is írta saját verzióját a Kornyilov-ügyről.

1920 elején újabb „főszereppel” kecsegtették Szavinkovot. Korábbi gimnáziumi iskolatársa, Józef Piłsudski hívta Lengyelországba, hogy agitáljon és harcoljon a bolsevikok ellen a lengyel–szovjet háborúban. Korábbi ismerőseivel, köztük Dmitrij Filoszofovval, és Gapon pópa feltételezett gyilkosával, Alekszandr Dickhof-Dehrentallal megalapították az Orosz Politikai Bizottságot, amelynek jelszava „Az Alkotmányozó Gyűlés összehívásáért!” lett. Ekkorra Szavinkov magáévá tette azt az álláspontot, hogy az új forradalmat egy „harmadik, új, népi Oroszországért” a parasztság fogja megvívni. Ezáltal a harmadik utas ún. „zöld mozgalom” élharcosává nyilvánította magát. Bulak-Balahovics orosz fehértábornok seregeiből partizánosztagokat szervezett, a lengyel, ukrán és belorusz parasztság körében pedig lázadásokat szított a bolsevikok ellen. Vezetője lett az ún. Orosz Evakuációs Bizottságnak, amely a hadifogságba esett vöröskatonák internálásával és ellátásával foglalkozott. Tapasztalatait újabb apokaliptikus témájú szépirodalmi műben, a Fekete ló című elbeszélésben foglalta össze. Ezt egyesek Bunyin Elátkozott napok című művének közvetlen folytatásának tartják.

A partizánháború és a paraszti felkelések súlyos veszteségeket okoztak a bolsevikoknak, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ellentámadásuk megtörjön Varsó alatt. Az 1921 elején megkötött béke azonban ismét negatívan érintette Szavinkovot. Az egyik záradék szerint az Orosz Politikai Bizottság működését meg kellett szüntetni. Ennek Piłsudski eleget is tett, és 1921 októberében ki is tiltotta tagjait az országból.

Szavinkov Lengyelországból való kitiltása után különböző európai országok vezetőinél próbált támogatást szerezni. Járt Mussolininél és Churchillnél, miközben Ukrajnában és Belorussziában folytatta az ellenállási mozgalom szervezését. Londonban a bolsevik külkereskedelmi népbiztossal, Leonyid Kraszinnal is volt egy érdekes beszélgetése. Kraszin megkérdezte tőle, mi kellene ahhoz, hogy felhagyjon bolsevik-ellenes tevékenységével. Szavinkov három feltételhez kötötte ezt: 1. szüntessék meg a Csekát; 2. ismerjék el a magántulajdont; 3. tartsanak szabad választásokat a szovjetekben.

Szavinkovot egyre inkább első számú közellenségének tekintette a Szovjetunió. Az utolsó csepp a pohárban az volt, hogy a genovai konferencia (1922) idején Szavinkov Gulenko álnéven, újságíróként megpróbált beépülni a szovjet delegációba. Az utolsó pillanatban leleplezték, az olasz hatóságok letartóztatták, de nem voltak hajlandók őt kiadni a szovjeteknek.

Ekkoriban indult a közben GPU-ra átkeresztelt Csekában a nagyszabású Szingyikat-2 nevű művelet Szavinkov elfogására. Ennek keretében elhitették Szavinkovval, hogy van egy „Liberális demokraták” nevű szervezet, akik szeretnének vele találkozni Minszkben. A művelethez beszervezték Szavinkov legközelebbi harcostársát, Dickhof-Dehrentalt és annak feleségét, Ljubovot, aki egyúttal nem titkoltan Szavinkov szeretője is volt. Kettejük feladata volt, hogy átcsalják Borisz Viktorovicsot a határon, ahol a GPU emberei elfogták őt 1924. augusztus 16-án.

Szavinkovot bíróság elé állították, és a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma augusztus 29-én halálra ítélte. Szeptember 10-én azonban a GPU továbbította Sztálin felé Szavinkov cikkét Miért ismertem el a szovjethatalmat címmel. A cikkben egyúttal felhívást intézett minden emigráns szervezet felé, hogy hagyjanak fel a Szovjetunió elleni fellépésekkel. A kísérőlevélben kérte, hogy publikálják ezt a Pravdában és az Izvesztyijában, valamint jelentessék meg a francia, német, cseh, lengyel stb. sajtóban és röplapokon. Hogy ezt önszántából tette-e nem világos, de ennek hatására Dzerzsinszkij, a GPU vezetője a büntetés enyhítését kérte 3 év szabadságvesztésre. Sztálin azonban kevesellte ezt a büntetést az elkövetett bűnökhöz képest, ezért végül 10 évben állapodtak meg.

Szavinkovot a Lubjankán tartották fogva, de a korabeli börtönviszonyokról érdekes tanúságot ad, hogy kvázi vendégként kezelték. Nem tiltották meg a látogatást ismerőseinek, olykor színházba és étterembe vitték, kíséret mellett a városi parkokban is sétálhatott.

1925. május 7-e reggelén Szavinkov levelet írt Dzerzsinszkijnek, amelyben azt kérte, hogy bűnei miatt vagy lőjék agyon, vagy adjanak neki munkát, akár a legalantasabbat is, de a börtönt már nem bírja elviselni. Este a Caricino parkba vitték sétálni, majd visszatérve a Lubjanka 4. emeletén helyezték el egy szobában, az őrségváltásra várva.

A hivatalos jelentés szerint Szavinkov az ablak egyik rácsának hiányát kihasználva kivetette magát az ablakon és szörnyet halt, viszont ezzel kapcsolatban számos spekuláció jelenik meg a mai napig, amelyek olykor egymásnak is ellent mondanak.

Sokszor idézik Szolzsenyicin egyik szöveghelyét a Gulág szigetvilágból, miszerint az író találkozott Kolimában egy Artur Prjubel nevű korábbi cseka-tiszttel, aki saját elmondása alapján egyike volt a Szavinkovot az ablakon kidobó őröknek. Azonban egy másik szem- és fültanú állítólag lövéseket is látott villanni, és hallott dörrenni. Egyesek a család és a barátok hitetlenkedő reakcióit szokták felhozni az öngyilkosság ellen, fiának pl. egy látogatáskor elmondta: „Ha azt hallod, hogy kezet emeltem magamra, ne hidd el!” Mások viszont éppen családi viszonyait, bátyja öngyilkosságát, apja megőrülését emlegetik fel a labilis idegállapot alátámasztására.

Összességében ami hiányzik ezekből a történetekből, az indíték. Miért enyhítették a büntetését 10 évre, és miért vártak vele fél évet, hogy eltegyék láb alól? Erre Richard B. Spence 1991-es Szavinkov-biográfiájában kémregénybe illő magyarázatot ad. Dzerzsinszkij és Sztálin nézeteltéréséből a büntetés mértékét illetően arra következtet, hogy Dzerzsinszkij szerette volna alkalmazni Szavinkovot kettős ügynökként vagy merénylőként a GPU számára. Spence erre közvetlen alanyt is talál, szerinte Trockijt szerették volna likvidálni, de mivel 1925 elején sikerült őt politikailag elszigetelni, erre végül nem volt szükség, így Szavinkov is feleslegessé vált. Ugyanakkor a hatalomnak azt is figyelembe kellett vennie, hogy közfelháborodást váltott ki Szavinkov büntetésének enyhítése, és hogy parkokban látták őt sétálgatni, s egyes polgárháborús veteránok állítólag még rituális öngyilkosságot is elkövettek, hogy ez ellen tiltakozzanak.

A közfelháborodásra vannak adatok, a Trockij-merénylet viszont rendkívül légből kapott, a későbbi sztálini terrort és a Trockij elleni sikeres merényletet próbálja visszavetíteni, ami véleményem szerint az 1920-as években még lehetetlen elképzelés lett volna.

A korábban már említett Morozov 2016-os cikkében Szavinkov lelki alkatából és a néhány éve nyilvánosságra került GPU iratanyagokból kiindulva az öngyilkosság mellett foglal állást. Szerinte Szavinkov azzal, hogy elismerte a szovjethatalmat, a politikai öngyilkosságot már elkövette. Feleslegesnek érezte magát, s Dzerzsinszkijnek írott leveléből – amit a GPU-vezér kérésére május 13-án a halálról szóló tudósítással együtt teljes egészében közöltek a szovjet sajtóban –, az látszik, hogy szenved a tétlenségtől. Mivel az őrökkel jóban volt, Morozov elképzelhetőnek tartja, hogy beszélgettek egymással a levélről, és az egyik azt mondta, hogy ennek biztosan nem lesz foganatja… és nyilván a véletlen is kellett hozzá, hogy éppen ekkor hiányozzon egy rács a negyedik emeleten…

Mivel Szavinkovot ismeretlen helyre temették, a teljes igazság valószínűleg sosem fog kiderülni.

Szavinkov fordulatokban gazdag élete és rejtélyes halála máig is foglalkoztatja a kutatókat. Morozov szerint a Szavinkov-jelenségről azért érdemes beszélni, mert a forradalmárok közül kiemelkedik egyrészt sokoldalú tehetségével, másrészt bámulatos következetlenségével, ami mind a viselkedésében és jellemében, mind társadalmi és politikai nézeteiben megnyilvánult, harmadrészt eretnekségével, ami ellentmondásos természetével annyira összefonódott, hogy elvezetett tetteinek és az általa szolgált ügyeknek a teljes tagadásához.

Bár halála előtt az emigrációs tevékenységet is megtagadta és elismerte a szovjethatalmat, legközelebbi barátai az emigrációban továbbra is jó emlékeket őriztek róla. Korábbi mentora, Zinaida Gippiusz 1931-ben kiadta Szavinkov addig teljesen ismeretlen verseskötetét Versek könyve címmel. Ez vegyes fogadtatásban részesült, a Gippiusz és Merezskovszkij irodalmi ellenfelének számító Vlagyiszlav Hodaszevics szerint ezekben a versekben „a terrorista tragédiája egy középszerű szerencsétlen hisztériájává alacsonyodik”. Az esztétikai nézeteikhez közelebb álló Georgij Adamovics viszont felfedezett Szavinkov költészetében valami „homályos byronizmust” és „hűvös távolságtartást”.

Kortársai és későbbi írók is szívesen mintázták róla antihőseiket, pl. Andrej Belij, Alekszej Tolsztoj és Borisz Akunyin is őt tekintette prototípusnak egy-egy alakjához. Számos film is készült a műveiből és életéből vett motívumok alapján. Ezek közül talán érdemes kiemelni a Szingyikat-2 című 6 részes mini-sorozatot (1981), ami az elfogásának ügyét dolgozza fel, valamint Karen Sahnazarov A lovas, kinek neve halál (2004) című filmjét, ami Szavinkov visszaemlékezései és Fakó ló című elbeszélése alapján készült.

Egy terrorista visszaemlékezései című művét számtalanszor kiadták, pl. 2013-ban és 2015-ben is. Az ajánlók alapján a mai világméretű terrorizmus miatt tartják érdekesnek és aktuálisnak egy terrorista lelkivilágának megismerését (Kérdés persze, hogy a mai nemzetközi terrorizmus és a 20. század eleji politikai terrorizmus mennyire összevethető pszichológiai és történelmi jelenség?).