Ha szerda, akkor #oroszemigracio - Prokopovics, a számok szerelmese

Közgazdászként számos fontos gazdasági társaság munkájába bekapcsolódott. A Szabad Gazdasági Társaság (Volnoje ekonomicseszkoje obscsesztvo) gazdasági szekciójának elnöke volt, emellett az Uralkodói Technikai Társaságba (Imperatorszkoje technyicseszkoje obscsesztvo) és az A.I. Csuprov neves közgazdászról és statisztikusról elnevezett társaságba is beválasztották. A szövetkezeti mozgalom híveként több ilyen jellegű társadalmi szervezetnek tagja volt, a szövetkezeti kongresszusokon küldöttként vett részt.

Jelentős oktatói munkát folytatott, eleinte önképző körökben és vasárnapi iskolákban, 1908-tól pedig a Sanjavszkij Népfőiskolán tanított közgazdaságtant.

Foglalkoztatta az agrárkérdés és a munkások balesetbiztosítása, statisztika terén pedig kiemelkedő tudományos eredményeket ért el. 1906-ban publikálta Oroszország 1900. évi nemzeti össztermékének statisztikáit, amelyhez az európai rész 50 kormányzóságából gyűjtött adatokat. Ennek 1900–1913 közé eső időszakra vonatkozó folytatása 1918-ban került kiadásra. 1913-ban elkészült műve, A Szövetkezeti mozgalom elmélete és gyakorlata Oroszországban európai szinten is kiemelkedő teljesítmény volt, a disszertációként benyújtott írást a Berni Egyetem bölcsészdoktori címmel honorálta.

Prokopovicsot korán elkezdték érdekelni a politikai kérdéseks. Vélhetően édesanyja hatására is eleinte a narodnyik-mozgalomhoz állt közel. Belgiumban csatlakozott a Külföldi Orosz Szociáldemokraták Szövetségéhez. A Lenin révén egyre inkább radikalizálódó munkásmozgalom azonban két munkája, A munkásmozgalom Nyugaton. A kritikai kutatás tapasztalata (1899) és Marx kritikájához (1901) miatt „ökonomistaként”, a forradalom ellenzőjeként bélyegezték meg.

Az önkényuralommal szembeni ellenszenve azonban nem kérdőjelezhető meg, hiszen ezek után csatlakozott Pavel Miljukov liberális ellenzéki kezdeményezéséhez, a Felszabadítás Szövetségéhez, amelyből a későbbi kadet párt kialakult. A szövetség tagjaként részt vett a Gapon pópához 1904 végén menesztett küldöttségben, ami miatt a „véres vasárnap” után letartóztatták, de hamarosan bizonyíték hiányában elengedték. Azonban továbbra is a cári titkosrendőrség, az Ohrana látókörében maradt, s a következő években még legalább négyszer tartóztatták le rövidebb időre különböző indokokkal.

Az első orosz forradalom kirobbanása után bekerült a kadet párt ideiglenes központi bizottságába, de csakhamar eltávolodott az oktobristákkal kokettáló Miljukovéktól, s egyfajta „frakción kívüli szocialistaként” határozta meg magát. Amikor a kadetok színeiben beválasztották a III. Állami Dumába, végül inkább a szociáldemokrata frakcióba ült be.

1906-ban feleségével és Vaszilij Bogucsarszkij-Jakovlev történésszel közösen saját politikai folyóiratot indítottak Bez zaglavija (Cím nélkül) címmel, emellett bekerült a Tovariscs (Elvtárs) és Novaja zsizny (Új élet) baloldali lapok szerkesztőbizottságába.

Különutassága szabadkőműves aktivitásához is köthető. Még Belgiumban lépett be a mozgalomba 1898-ban, s Péterváron a róla elnevezett Prokopovics-páholyt vezette. Az itt szerzett ismeretségek nagyban hozzájárultak munkái finanszírozásához és politikai különcsége megőrzéséhez.

Az 1917 februári forradalom kitörése után az Összoroszországi Szövetkezeti Kongresszus vezetősége mellett az Ideiglenes Kormányban is szerepet vállalt. Először az Ideiglenes Kormány Gazdasági Főbizottságának elnöke, ill. Gazdasági Tanácsának elnökhelyettese volt, majd a kormány harmadik újjáalakulásakor augusztus 6-án kereskedelmi és iparügyi miniszterré lépett elő, a negyedik Kerenszkij-kormányban október 8-tól az élelmezésügyi tárcát vezette. Rövid miniszteri tevékenysége alatt kiállt az élelmiszerpiac aktív állami szabályozása, valamint a súlyos infláció ellenére az alapvető élelmiszerek rögzített árainak fenntartása mellett.

A Téli Palota ostromakor az Ideiglenes Kormány több tagjával együtt az épületben tartózkodott, így a bolsevikok foglyul ejtették, de rövidesen elengedték. Ezt követően Kerenszkij távollétében az illegálisan tovább működő Ideiglenes Kormány vezetőjévé választották és belépett a Haza és a Forradalom Megmentésének Bizottságába. Tüntetést szerveztek a Téli Palota elé, de az azt őrző matrózok nem engedték az épület közelébe. Rövid időre ismét letartóztatták és Kronstadtba szállították, majd 1918. márciusban belépett a korábbi kadetokból, eneszekből és eszerekből alakult Oroszország Újjászületésének Szövetségébe, amit a bolsevikok májusban felszámoltak.

Ezt követően egy időre visszavonult a politikai aktivitástól, és a Moszkvai Állami Egyetem Társadalomtudományi Karának dékánjaként, valamint a Petrovszki Mezőgazdasági Akadémia Gazdaságtörténeti Tanszékének professzoraként dolgozott.

A polgárháború befejeződésével, a NEP bevezetésével a fiatal szovjet állam gondjai korántsem oldódtak meg. 1921 nyarának aszályos időszaka és a polgárháborús pusztítás együttesen hatalmas méretű éhínséggel fenyegette az országot. Az éhség összesen 34 kormányzóságot, azon belül elsősorban a Volga-vidéket érintette, és 1922-ig mintegy 5 millió áldozatot követelt.

A súlyos katasztrófa a társadalom és a bolsevik vezetés közeledését eredményezte. A még az országban maradt, forradalom előtti társadalmi aktivisták szerettek volna segíteni az éhezőkön. A vezéregyéniségek között ott találjuk az Ideiglenes Kormány két korábbi miniszterét, Prokopovicsot és Nyikolaj Kiskint, a korábbi cári minisztert, Nyikolaj Kutlert, tolsztojánusokat, adventistákat, mennonitákat, baptistákat. Prokopovics feleségén, Kuszkován keresztül, aki még Nyizsnyij Novgorodból ismerte Makszim Gorkijt, sikerült megkörnyékezniük az írót, hogy járjon közben a bolsevikoknál a társadalmi szerveződés legitimálásáért. Ennek folyományaképpen 1921. július 21-én az ÖKVB jóváhagyta az Éhezőket Segítő Összoroszországi Bizottság (Vszerosszijszkij komityet pomoscsi golodajuscsim; VKPG/Pomgol) létrehozását 73 taggal, akik közül 12-en a hatalom képviselői voltak (köztük az elnöknek választott Lev Kamenyev és az alelnök Alekszej Rikov), a többiek viszont párton kívüli társadalmi szereplők.

Ezzel a széleskörű társadalmi összefogással sikerült megnyerni külföldi segélyszerveztek támogatását is, azonban amikor szóba került, hogy a Pomgol delegációja Prokopoviccsal, Kuszkovával és Kiskinnel az élen Svédországba menne tárgyalni segélyszállítmányokról, a hatalom hirtelen visszakozott, s augusztus 27-én azzal az ürüggyel, hogy Kamenyev gyűlést hív össze a tagoknak, mindenkit letartóztattak ellenforradalmi összeesküvés vádjával, a szervezetet pedig megszüntették.

A GPU iratanyagai alapján Makarov és Hrisztoforov alapos tanulmányban járt utána a történteknek. Eszerint a titkosszolgálatot rendkívül zavarta a Pomgol vegyes összetétele, a tagok kétes múltja, és valóban attól tartottak, hogy ellenforradalmi akció készül. Prokopovicsot azzal is vádolták, hogy az egyik gyűlésen szovjetellenes beszéddel hergelte a közönséget. Lenin augusztus 26-i leveléből az derül ki, hogy az általa „Prokukis”-nak (néhány helyen „Kukis”-nak; oroszul ’füge’, ’fityisz’) gúnyolt szervezet (a gúnynév Prokopovics, Kuszkova és Kiskin neveinek első szótagjából származik) tagjaival még azelőtt szeretne leszámolni, hogy a külföldi segélyszervezetek képviselői, köztük a híres sarkkutató, Fridtjof Nansen megérkeznének. Emellett utasította a sajtót, hogy a következő két hónapban minden lehetséges módon feketítsék be a „Prokukis”-t. Ugyanakkor a külföldiek közeli érkezése abban is meggátolta, hogy a belföldi száműzetésénél súlyosabb büntetést szabjon ki a tagokra.

A kihallgatási jegyzőkönyvek tanúsága szerint a résztvevők tagadták az összeesküvés vádját, ők valóban csak segíteni szerettek volna. Viszont egy másik, magyarul az Eszméletben is megjelent cikkben Nyina Dmitrijeva rámutat, hogy a fehér emigráció sajtójában igen erősek voltak a szovjetellenes felhangok, szinte kárörvendőek voltak az éhínséggel kapcsolatban, ami a bolsevikok bukását is jelenthette, és a megbuktatásban a Pomgolnak jelentős szerepet tulajdonítottak, amiről Prokopovicsék vagy tudtak, vagy nem.

Mindenesetre Prokopovicsot és Kuszkovát november 1-jén a Vologdai kormányzóság Totyma nevű településére száműzték, de 1922 elején már a Tveri kormányzóság Kasin nevű városában találjuk őket, ahonnan január 24-én levelet írnak a GPU-nak, s kérik, hogy vagy Moszkvába helyezzék át őket, mert a kisvárosi lét a nevük bizonyos ismertsége miatt súlyos kellemetlenségekkel járt, vagy engedjék, hogy külföldre távozzanak a visszatérés jogának garanciájával. Ennek eredményeképpen június végén megkapták az engedélyt az „önkéntes” távozásra, így Prokopovics és Kuszkova nyitotta meg azt a hosszú sort, ami az értelmiséget érintő „filozófusok hajójaként” ismertté vált kitiltási hullámot elindította.

Prokopovics az emigrációban eleinte Miljukov segítségével próbált létrehozni egy ún. Köztársasági-Demokratikus Szövetséget. Azonban a baloldaliság szinte teljes hiánya az emigráció szellemiségében centrista irányba sodorta volna, amiből nem kért, ezért rövidesen felhagyott a politizálással, és kizárólag a tudományra összpontosított.

1922–1924 között Berlinben élt, ahol szövetkezeti mozgalommal foglalkozó kiadót és közgazdasági folyóiratokat próbált beindítani. Itt hozta létre Közgazdasági Műhelyét is, amit 1924-ben tovább vitt magával Prágába, ahol támogatást kapott a működtetésre a helyi emigráns szervezettől és a csehszlovák kormánytól.

A prágai Közgazdaságtani Műhely vezetőjeként Prokopovics elismerésre tett szert az emigrációban, jelentősen növelte tekintélyét közgazdászként. Az orosz külföldön Oroszország és a nyugati országok egyik legjelentősebb gazdasági szakértőjeként tartották számon. A nyugati körök jelentős mértékben az ő értékelései alapján alakították ki a saját stratégiáikat a Szovjetunió felé. Következtetéseinek mértékletessége, számításainak pontossága, előrejelzéseinek objektivitása az oroszországi tudományos műhelyek legjobb hagyományait folytatta, és jelentős hatással voltak a történészek és közgazdászok új generációjának létrejöttére, s egyúttal megalapozta a szovjetológia gazdaságtörténeti vonalát.

Amikor egyértelművé vált, hogy a náci Németország meg fogja szállni Csehszlovákiát, Prokopovics feleségével együtt Genfbe költözött. A műhely megszűnt létezni, de egyénileg tovább folytatta szovjet gazdasággal kapcsolatos kutatásait, s az amerikai Carnegie Alappal való együttműködésének eredménye A Szovjetunió népgazdasága (1952) című kétkötetes monográfia lett (1. kötet; 2. kötet). Utolsó éveiben A világgazdaság perspektívái című művén dolgozott, de ezt már nem tudta befejezni.

Prokopovics alapos forráskritikával dolgozott, különösen azok tekintetében, amelyek “szovjet” eredetűek voltak. Követelmény volt nála, hogy ezeket más forráscsoportokkal vesse össze, és csak ezek alapján lehetett szerinte megítélni Oroszország gazdaságát pozitív vagy negatív módon. Mint ahogy körének más tagjai, Prokopovics is eleinte nagy reményeket fűzött a NEP-hez. Azonban eufóriája gyorsan elmúlt, és a szovjet rezsim gazdasági és politikai újjászületésébe vetett reménye illúzióvá vált. A Szovjetunió gazdasági kríziseinek okait a munkások és parasztok ösztönzésének és anyagi stimulálásának hiányában, az állam termelőerőinek fejlődését fékező szigorú adózási rendszerben, valamint a kommunisták által megvalósított Oroszország újjászületésére irányuló gazdasági programok következetlenségében és befejezetlenségében látta.

Alapvetően a piacgazdaság támogatója volt az állam aktív szabályozó szerepe mellett, s az egyéni kezdeményezések támogatásával. Feltételezése szerint az államnak közvetlenül csak bizonyos stratégiai iparágakba kell beavatkoznia (szénhidrogénipar, kőszénipar, fémkohászat, energetika).

Jurjevszkij az emigráns Novij zsurnal hasábjain a következőképpen írt nekrológjában:

Kicsit átalakítva egy francia író szavait, azt mondhatjuk, hogy Sz. N. Prokopovics számára a gazdasági kutatások lényegét a “tények zenéje” jelentette. A zenében a hangokat a hangjegyek, a gazdaságban a tényeket a számok fejezik ki. Hogy a számok valódi “zenévé” álljanak össze, és ne (a szovjet beszámolók legtöbbjében rejlő) kakofóniába, sajátos tudás birtokában kell lenni, ismerni kell a törvényeket, szabályokat, technikákat, statisztikai elméleteket. A gazdaságban a tényeket tükrözendő, “a számok zenéje” éppen a statisztika művészetéből áll össze. És ezt a mesterséget Szergej Nyikolajevics régóta űzte és szerette.

A rendszerváltás után Prokopovics elsősorban a Pomgol-ügy kapcsán került a kutatás középpontjába, s közgazdászi tevékenysége háttérbe szorult. Míg más nyugaton ismertté vált emigráns közgazdászok (Sz. Kuznyec, V. Leontyjev, B. Bruckusz) műveit Oroszországban újra kiadták, Prokopovics kritikai feldolgozása váratott magára. 2003-ban a Szentpétervári Állami Egyetemen született emigrációbeli politikai és tudományos tevékenységéről kandidátusi disszertáció Olga Kuznyecova (sz.: Bacsurina) tollából, ami 2005-ben könyv formájában is megjelent.