Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Nyikolaj Bergyajev, a „szabadság filozófusa”

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev 1874-ben született a Kijevi kormányzóságban nemesi családban, melynek legtöbb tagja a katonai pályán talált kiteljesedést. Maga Bergyajev is katonai iskolába járt 17 éves koráig, de inkább családja kérésére, mint elhivatottságból. A magát szabadgondolkodónak valló apa, Alekszandr Mihajlovics, valamint a mélyen vallásos, lengyel és francia felmenőkkel rendelkező anya, Alina Szergejevna gyermeke már 14 éves korára belemerült a szellemi életbe, több nyelven beszélt, Hegelt, Schopenhauert és Kantot olvasta. A katonai pályát azért hagyta ott, hogy egyetemre járhasson. Az értelmiségi élet iránti vágya 20 éves korában teljesült, amikor felvételt nyert a Kijevi Szent Vlagyimir Egyetemre.

A 19. század második felében az egyetemek világa sok esetben a politikai radikalizmus, a lázadás táptalaja volt. A forradalmi gondolatok Bergyajevet is megérintették egyetemista éveiben. Megismerkedett a marxizmussal, s nem csupán elméletben, hanem gyakorlatban is. Belépett egy diákok alkotta forradalmi körbe, valamint egy, a munkásosztály felszabadításáért harcoló szövetségbe is.

Erre a hatóságok is felfigyeltek, s miután 1898-ban másodszor tartóztatták le forradalmi tevékenységért, kirúgták az egyetemről és a Vologdai kormányzóságba száműzték három évre. Vologdai idejét olyanok társaságában töltötte, mint Alekszej Remizov író, Anatolij Lunacsarszkij, az 1920-as évek szovjet kultúrpolitikájának vezetője, vagy Alekszandr Bogdanov, a forradalom idején létrehozott Proletkult szervezet vezető teoretikusa.

A száműzetésben töltött idő lehetőséget adott Bergyajevnek, hogy kritikai módszerrel vizsgálja a marxizmus elméletét és gyakorlatát. Ekkoriban ért meg benne az a gondolat, hogy a marxizmus kibékíthetetlen ellentétben áll az egyéni szabadság eszméjével. A később a „szabadság filozófusaként” aposztrofált fiatalember (utalva 1911-es, A filozófia szabadsága című művére) a feloldhatatlan konfliktusban az egyéni szabadság mellett tette le a voksát, s bár élete végéig fontosnak tartotta a társadalmi igazságosság eszméjét, az individuum s annak szabadsága mindig előnyt élvezett Bergyajev gondolkodásában.

Bergyajev a száműzetés utáni szellemi útkeresése során ismerkedett meg Szergej Bulgakov teológussal és filozófussal, s rajta keresztül a keresztény filozófiával és lelkiséggel. Együtt költöztek 1904-ben Szentpétervárra, ahol a századforduló vallási és kulturális reneszánszának áramlatához csatlakoztak. Szintén az 1904-es évhez köthető Bergyajev házassága Ligyija Rappal, aki férjéhez hasonlóan a marxizmustól a kereszténységig jutott el szellemi útján, de míg férje az ortodoxia talaján maradt élete végéig, addig Ligyija 1918-ban katolizált.

Az 1905-ös forradalom komoly hatást gyakorolt az orosz értelmiség egy, a marxizmussal és a forradalmi eszmékkel nem szimpatizáló csoportjára. Úgy érezték, hogy a forradalom tragédiája figyelmeztetés az orosz értelmiség számára, amiért az a szellemi, kulturális igazság keresése helyett materialista, politikai és utilitarista elveknek vetett alá mindent a társadalmi igazságosság jegyében. Bergyajev és társai (Mihail Gersenzon, Szergej Bulgakov, Alekszandr Izgojev, Bogdan Kisztyakovszkij, Pjotr Sztruve és Szemjon Frank) az 1909-es Mérföldkövek című tanulmánykötetben fejtették ki hatalmas indulatokat kavaró gondolataikat, melyek miatt nem csupán a marxisták támadták őket köpönyegforgatás vádjával, hanem még a liberális értelmiségiek is vitába szálltak velük.

A két forradalom közötti időszakban Bergyajev nem csak az értelmiség nagy részével került szembe, hanem az orosz ortodox egyházzal is. Vallásossága már ebben az időszakban is szűknek találta az egyház intézményes kereteit. 1913-ban egy tüzes hangvételű cikkben kritizálta a Szent Szinódust, amiért az orosz katonák segítségével erőszakos módszerekkel próbált véget vetni egy általa szektásnak tekintett vallási mozgalomnak az Athosz-hegyen. Cikkéért vádat emeltek ellene istenkáromlásért, amiért abban az időszakban életfogytig tartó szibériai száműzetés járt. Bergyajevet az első világháború kirobbanása mentette meg ettől a sorstól, mivel a nehéz időszakban nem folytatták le tárgyalását.

A „szabadság filozófusa” üdvözölte az 1917-es forradalom februári szakaszát, az önkényuralom bukását. Októberhez közeledve azonban egyre jobban félt attól, hogy a forradalom megállíthatatlanná válik, s romboló erők számára ad teret. A bolsevikokat balról, a marxizmus pozíciójából kritizálta.

Ennek ellenére a polgárháború végéig viszonylag privilegizált helyzetben volt. 1919-ben létrehozta a Szellemi Kultúra Szabad Akadémiáját, ahol olyan ismert gondolkodók léptek fel Bergyajev mellett, mint Andrej Belij, Vjacseszlav Ivanov vagy Szemjon Frank. 1920-ban kinevezték a Moszkvai Egyetem professzorává, annak ellenére, hogy nem rendelkezett diplomával. Egyike volt annak a 12 jeles írónak, akik a polgárháború idején kiemelt fejadagot kaptak, és saját elmondása szerint több alkalommal is közbenjárt kollégái érdekében a Politikai Bizottságnál, személyesen Lev Kamenyevnél.

Azért volt csak viszonylagos kedvezményezettsége, mert ebben az időszakban kétszer is letartóztatták. 1922-ben maga Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka vezetője hallgatta ki. Az új gazdaságpolitika bevezetésével a bolsevik vezetők úgy gondolták, hogy míg gazdasági szempontból engedményeket tesznek, addig a régi rendszerhez való visszatérés semmilyen más formában nem engedhető meg. Ezért letartóztatása és szabadon engedése után értesítették a filozófust, hogy a Politikai Bizottság száműzte az országból. Bergyajev 1922. szeptember 29-én, az Oberburgermeister Haken nevű gőzösön hagyta el az országot számos más értelmiségi társaságában az úgynevezett „filozófusok hajóján”. A kiutasítási akció keretei közt a bolsevikok szemében a régi rendszerhez, a burzsoáziához vagy a nemességhez köthető személyeket száműztek Szovjet-Oroszországból.

Bergyajev és felesége az emigráció első két évét Berlinben töltötték, majd átköltöztek Párizsba, amely ebben az időszakban vette át a „Külföldi Oroszország” fővárosának szerepét Berlintől. Itt élt a gondolkodó 1948-as haláláig. A nyugat-európai emigráció során a francia és európai értelmiségi közösség része lett, élénk szellemi kölcsönhatásba került a keresztény szellemi irányzatokkal, és még a Cambridge-i Egyetem is díszdoktorává avatta. 1942-től 1948-ig minden évben rajta volt az irodalmi Nobel-díj jelöltjeinek listáján.

Párizsban a Vallási és Filozófiai Akadémián tanított, és szerkesztette annak Puty (Út) című, 1925-től 1940-ig működő folyóiratát. Legismertebbé vált műveit mind ebben az időszakban írta. Ezek közé sorolható az 1937-es Az orosz kommunizmus értelme és eredete, az 1940-es Önmegismerés, mely egy szellemi önéletrajz, és egyik utolsó nagy műve, az 1946-os Az orosz eszme. Az említett írásokban az orosz történelem logikájáról, az orosz értelmiség történetéről, az orosz néplélekről elmélkedett a keresztény egzisztencialista filozófus. Az emigráció több tagjának ellenszenvét vívta ki azzal, hogy az 1917-es forradalmat az orosz történelem szerves részeként és befejezett tényként kezelte.

A „szabadság filozófusa” rengeteg szellemi irányzatból merített, hogy kialakítsa saját, igen egyedi filozófiáját. Emiatt szinte egész életében különcnek tartották, s az uralkodó rendszerekkel is szembekerült, melyről két valós, és harmadik éppen elkerült száműzetése tanúskodik. A filozófus saját szavaival így írta le egész életére jellemző különállását: „Különös az én sorsom: a balosok jobbosnak tartanak, a jobbosok balosnak, az ortodoxok eretneknek, az eretnekek ortodoxnak, én magam pedig saját alakomat mindig eltorzítottnak érzem…”

Bergyajev művei száműzetése után Párizsban jelentek meg francia és orosz nyelven, nagyrészt a YMCA-Press gondozásában. A Szovjetunióban csak 1989 után adták ki írásait, s ekkor nőtt meg a tudományos érdeklődés is a filozófus iránt. Magyarországon hasonló volt a helyzet: ugyan már 1935-ben megjelent egy műve magyar nyelven (Az új középkor: szemlélődések Oroszország és Európa sorsán), de csak a rendszerváltás idején és az azt követő évtizedben ébredt igazi érdeklődés hazánkban a vallásfilozófus munkássága iránt, s ekkor adták ki szinte összes jelentősebb művét magyarul.