Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Nazsivin, a Raszputyin-ügy első krónikása

1900-ban megjelent Nazsivin első elbeszélés- és esszégyűjteménye Hazai képek címmel, amit két további követett. Ezekben a korai munkáiban az orosz falu életét mutatta be a tolsztojanizmus szellemében, némi narodnyikizmussal fűszerezve. Nazsivin személyesen is közel állt Lev Tolsztojhoz, akivel visszaérkezése után rendszeresen leveleztek és találkoztak, s az írófejedelem hatására kezdett különböző népek vallási szektáival foglalkozni. Ennek eredménye volt A népek hangja (1908) c. kötete.

Az 1905–07-es forradalom sok értelmiségihez hasonlóan őt is megdöbbentette kegyetlenségével, s „baloldaliból” egyre inkább „mérsékelt” irányt vettek politikai nézetei. Magát a forradalmat tragédiaként, „az orosz nép nagy morális hanyatlásának kezdeteként” élte meg. Ebben nagy valószínűséggel személyes élményei is közrejátszottak, hiszen a rendkívüli állapotok miatt zsidó származású feleségét lakhatási engedély hiányában kitiltották Moszkvából, ezért miután felvette a pravoszláv hitet és templomi esküvőt is kötöttek, inkább visszaköltöztek Nazsivin szülőfalujába, Bulanovóba. Egy évvel később pedig szereztek egy 3,5 gyeszjatyinás (nagyjából 4 hektár) földdarabot a Kaukázus előterében, Novorosszijszk és Gelendzsik között. A forradalom élményeiből született első nagyregénye, a Mene… Mene… Tekel… Ufarszim (1907), amely egy orosz értelmiségi életéről szól, aki megjárta Nyugat-Európát, csalódott a fejlődés ideáljaiban, a társadalmi harcban, s az igazságot végül a patriarchális parasztság szektariánus vallásos nézeteiben találja meg.

A forradalom előtti éveket művei gyűjteményes köteteinek kiadásával, közgazdasági szakkönyvek fordításával, a nagy példakép, Tolsztoj emlékének ápolásával, s lányai nevelésével töltötte. A családi idillt Mira nevű lánya korai halála árnyékolta be.

Az 1917-es forradalmat Nazsivin negatívan fogadta, és egyből a fehérek oldalára állt. Gyenyikin Önkéntes Hadseregének agitprop részlegén dolgozott, többek között Ivan Bunyinnal együtt. 1920-ban Novorosszijszkból először Bulgáriába evakuálták családjával együtt, majd a jugoszláviai Újvidéket, Ausztriát és Németországot bejárva végül 1924-ben Belgiumban, Brüsszelben állapodott meg.

Belgiumban a 19. század második felétől kezdett kialakulni jelentősebb orosz diaszpóra. Az 1830-ban függetlenné vált ország mindenben a korábbi „nagy testvért”, Franciaországot igyekezett másolni, így pl. szívesen látta vendégül a radikális demokratikus és később munkásmozgalmak menekültjeit. Megfordult itt Belinszkij, Herzen, Marx, Plehanov, Kropotkin és maga Lenin is. Az orosz diákság is szívesen látogatta a neves belgiumi egyetemeket, ahol a tandíj jóval alacsonyabb volt, mint Svájc és Franciaország hasonló intézményeiben. 1898-ban pl. a brüsszeli Université Nouvelle fizika-kémia szakjára iratkozott be Lenin húga, Marija Uljanova is. Az arisztokrácia képviselői is szívesen jártak ide bevásárló körútra a flamand festészeti iskola képeiből, s szerveztek Repin-kiállításokat, Rimszkij-Korszakov koncerteket is. A legfontosabbak azonban a gazdasági kapcsolatok voltak, ugyanis Antwerpen kikötője egyre több orosz árut fogadott, s 1910-ben már 3616 orosz élt itt, amivel a 3. legnagyobb diaszpórát alkották a hollandok és a németek után.

A gyorsan nagyhatalmi státuszba emelkedő Belgium jelentős befektetésekkel rendelkezett az Orosz Birodalomban, s a forradalom után több 10 ezren mentek tönkre, mert a bolsevikok nacionalizálták a tulajdont, és megtagadták a külföldi kölcsönök fizetését. Bár az ország nem tartozott az emigráció első hullámának jellemző célpontjai közé, a politikai és katonai emigránsok közül nagyjából 10.000 fő itt találta meg későbbi lakhelyét. Megfordult itt egy rövid ideig Gyenyikin tábornok is, a híres/hírhedt „fekete báró”, Vrangel pedig Nazsivinhoz hasonlóan itt telepedett le.

Nazsivin emigrációban megjelent első könyve saját emlékiratait tartalmazta Feljegyzések a forradalomról (Bécs, 1921) címmel, amit a bolsevikok is számon tartottak, Zöld mezők (Berlin, 1922) című szokatlanul vidám hangvételű elbeszélés-gyűjteménye pedig a gyerekeket igyekezett felvidítani.

Az 1920-as években számos művet írt az emigránsok körében közkedvelt, részben dokumentarista, részben kitalált történeteken alapuló menekültregény műfajában. Ezek stílusa azonban nem mindig nyerte el az emigránsok tetszését, ugyanis a forradalomért nemcsak a bolsevikokat hibáztatta, hanem a régi rendszer híveit is, akik nem ismerték fel időben a veszélyt. Bár 1921-ben még részt vett a monarchisták bajorországi Reichenhallban tartott kongresszusán, egyre inkább kiábrándult a fehér emigráció vezetőiből, és a nyugati segítségbe vetett hitből. Ahogy Kihunyt világítótornyok között (Berlin, 1922) című menekültregényében fogalmazott:

“Franciaország táncot jár, Oroszországban az őrültség tüzei lángolnak, Amerika a világ minden részéről elszívja az aranyat, Anglia a világ minden tájára páncélvonatait és seregeit küldi, Ausztria az éhezés kínjai alatt nyög, Németország a győztes súlya alatt zihál. Ó, csalók… Ó, gazemberek… És mi őket akarjuk hívni az oroszországi ember megmentésére. […] A régi rend a velejéig rothadt, összeomlott, és magával rántott több millió embert. És ezt a rothadást visszaállítani annyit jelentene, mintha a saját baltánkkal vágnánk fejbe magunkat.”

Nézetei miatt egyre inkább elszigetelődött a fehér emigráció monarchista ágától, s 1926-ban a párizsi orosz követen keresztül sikertelenül kérvényezte hazatérését. Ezzel 1935-ben újra megpróbálkozott, amikor Nemmélyentiszteltek (Tiencsin, 1935) című műve végén nyílt levelet intézett Sztálinhoz, ami ugyancsak válasz nélkül maradt. Eközben 1930-ban Pavel Miljukovnak is éles hangú publicisztikát címzett, a liberális történész híressé vált mondatát fordítva ellene (Ostobaság ez, vagy árulás?), 1933-ban pedig II. Miklóst bíráló írása jelent meg. Kortársai szerint, amikor értesült Ivan Bunyin Nobel-díjáról, magából kikelve, nem túl szalonképes szavakkal illette a döntést, mondván, hogy Bunyin a múlt század írója.

A jelenből való kiábrándulása is vezethette a történelmi regények felé. Első nagy lélegzetvételű 3 kötetes munkája a Raszputyin (Lipcse, 1923–1924) volt, amit számos európai nyelvre lefordítottak, s Thomas Mann, Selma Lagerlöf és Georg Brandes is pozitívan nyilatkozott róla. Ezzel Nazsivin volt az első, aki a szenzációhajhász újságcikkek után hitelesen és részletesen megismertette és megdöbbentette a világot Raszputyin történetével, s nemzetközi hírnévre tett szert. A következő évek produktívan teltek Nazsivin számára ebben a műfajban; Oroszország és a kereszténység történetének széles skáláján mozogtak történelmi regényei. Felidézte Sztyepan Razin lázadását a Kozákok-ban (Párizs, 1928), Kreml (Újvidék, 1931) című művében a 15–16. század történéseit énekelte meg, a 3 kötetes Puskin idején (Párizs, 1930) a 19. század elejére kalauzol, Judeaiak (Riga, 1933), Antinoosz liliomai (Brüsszel, 1933) és Tamás Evangéliuma (Tiencsin, 1935) című regénytrilógiája pedig a kereszténység kialakulásának idejébe vezet vissza. Többnyire címadásaiból is látszik, pl. Puskin idején, hogy sosem egy adott személy, hanem a korszak szellemisége érdekelte, s jelentős háttértanulmányokat folytatott a részletek kidolgozása végett.

Nazsivin a jelenből való menekülés másik útvonalával is próbálkozott a jövőbeli utópiák és a fantasztikum felé. Előbbinek egyik korai példája életművében a Jövő homályában (Bécs, 1921) című elbeszélés-gyűjteménye. Ennek egyik darabja, a Próbatétel a sivatagban egy kommunista antiutópia. A történet szerint a londoni börtönből kommunistákat raknak le egy lakatlan szigetre, hogy valósítsák meg az igazságos társadalmat, azonban ebből semmi sem lesz: kezdetét veszi a szakadárság, a szabotázs, a “kommuna ellenségeinek” felkutatása, az agyonlövetések “ellenforradalmi gondolkodásformákért”, így a harc gyorsan a vágyott földi paradicsom helyett “rendkívüli állapotba” torkollik.

Másik kiemelkedő műve ebből a műfajból a Kutyaköztársaság (Tiencsin, 1935), amely a forradalmat különböző osztályokba tartozó gazdák kutyáin keresztül mutatta be. Sajnos közvetlen utalást nem találni rá, de tartalom alapján nagyon valószínű, hogy ez a könyv először nem oroszul, hanem angolul jelent meg The Dogs (Philadelphia – London, 1931) címen, amiről a New York székhelyű The Bookmanben kritika is megjelent.

Ahogy korábban említettük, Nazsivinnal a szovjet sajtó utoljára 1922-ben foglalkozott Feljegyzések a forradalomról című műve kapcsán. Bár nézetei miatt reakciósnak minősült, s egyesek „feketeszázas” retorikát is felfedezni véltek művében, korai tolsztojanizmusa és „baloldalisága” lehetővé tette, hogy az 1929–1939 között kiadott Irodalmi enciklopédiába bekerüljön, apja jól menő vállalkozása miatt természetesen „kulákfiúként”. A 2000-es évekig csak a nagyon ínyenc irodalomtörténészek ismerhették. Az Asztrahányi Állami Egyetemen 2002-ben készült történelmi regényeiről kandidátusi disszertáció K. V. Granyin tollából. Granyin kiemelte, hogy történelmi regényei jól beleilleszkednek az orosz (Jurij Tinyanov, Alekszej Tolsztoj, Dmitrij Merezskovszkij) és világirodalom (Thomas Mann, Robert Graves, William Faulkner) akkori tendenciájába. A rendszerváltás után olykor-olykor, a 2010-es évektől viszonylag gyakrabban adják ki újra műveit. Néhány régi helyesírással íródott könyve lapozgatható az Orosz Állami Könyvtár online adatbázisában, illetve a népszerű lib.ru oldalon is megtalálható pár regényének kivonata.

A könyves blogokon, oldalakon ritkán kommentálják könyveit, s általában vegyes a fogadtatás. Egyeseknek tetszik, másoknak viszont avítt, középszerű a munkássága. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy Nazsivin termékeny, és a kortársak szemében elismert és kedvelt író volt, aki mindig remekül felismerte az éppen aktuális trendeket, és kiválóan felzárkózott hozzájuk, viszont stílusát a ma embere már talán nehezebben fogadja be.