Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Leonyid Paszternak, apa-fiú-árnyék

„Apa! Könnyek tengere, álmatlan éjszakák és végeláthatatlan mennyiségű kötetek sora következne, ha mindent megpróbálnék leírni róla. Ámulatba ejt mesterségbeli tudása és tehetsége, könnyedsége (Mozartéhoz hasonlítható humora és játékossága), termékenysége és mindannak a hordereje, amit létrehozott. Ez az ámulat annál is inkább intenzív és keserű, mert valamennyi felsorolt mozzanatában megszégyenítő és megalázó rám nézve. Írtam neki, hogy ne érezze magát megbántva, amiért hatalmas teljesítménye század annyi elismerést sem kap, mint amire méltó, miközben én a szégyentől égek, amikor a szerepemet rettenetesen felnagyítják és túlértékelik … Azt írtam apámnak…, hogy végeredményben mégis messze magasan ő a nyertes, ő, az életének őszinte, egyenes, érdekes, haladó szellemű, gazdag szakaszával, amit az áldott XIX. században élt le, ami hűséges volt hozzá, nem úgy, mint a vad, kiüresedett, irreális és csaló huszadik század…” 

                                                                              Borisz Paszternak

«Папа! Но, ведь это море слез, бессонные ночи и, если бы записать это, – тома, тома, тома. Удивленье перед совершенством его мастерства и дара, перед легкостью, с которой он работал (шутя и играючи, как Моцарт) перед многочисленностью и значительностью сделанного им, – удивленье тем более живое и горячее, что сравнения по всем эти пунктам посрамляют и унижают меня. Я писал ему, что не надо обижаться, что гигантские его заслуги не оценены и в сотой доле, между тем как мне приходится сгорать от стыда, когда так чудовищно раздувают и переоценивают мою роль… Я писал папе…, что, в конечном счете, торжествует все же он, он, проживший такую истинную, невыдуманную, интересную, подвижную, богатую жизнь, частью в благословенном своем XIX веке, частью – в верности ему, а не в диком, опустошенном нереальном и мошенническом двадцатом…»

Leonyid Paszternák még nem volt hét éves, amikor először pénzt keresett a rajzaival. Egy szomszédos házmester kérte meg, hogy rajzoljon neki vadászjeleneteket nyulakkal és agarakkal, amiket kiakaszthat a házában. Annyira tetszett a megrendelőnek az eredmény, hogy darabjáért 5 kopejkát fizetett, amit Leonyid azonnal elköltött cukorkára testvérével, Aszjával.

Márpedig a szülők nem nézték jó szemmel, hogy a kisfiú állandóan firkál. Úgy gondolták, ez elveszi az idejét a fontos dolgoktól, például a tanulástól. Leonyid Paszternák visszaemlékezéseiben szeretettel és megértéssel írja le, ahogyan az édesanyja demonstratíve elégette legfiatalabb gyermeke rajzait, hogy világosan értésére adja: mással kell foglalkoznia, ha boldogulni akar az életben. Járjon gimnáziumba és legyen ügyvéd vagy orvos, mert számára ez az egyetlen járható út a felemelkedésre, a szülői életmód meghaladására. Az édesanya attól tartott, hogy egyszerű festő-mázoló válik a fiúcskából, ugyanis abban a világában, amiben ők mozogtak, nem létezett a művészet mint életperspektíva. A felnőtt Leonyid Paszternak ugyanakkor meggyőződéssel vallotta, hogy a művészi hajlamot mégiscsak a családjától, a fogadós apától és a félcseléd-sorból származó anyától kapta örökségül, mert nem lehetett véletlen, hogy a hat felcseperedő gyerek közül ketten is jól rajzoltak. (Gyermekkori emlékeiben megmaradt, hogy a kamasz korában elhunyt Dávid nevű bátyja is szépen rajzolt.)

Leonyid őszintén hallgatni akart a szülői szóra, de nem ment neki. Egyszerűen nem tudott nem rajzolni. A neves odesszai Richelieu Gimnáziumban társait és önmagát azzal szórakoztatta, hogy képes vicclapot szerkesztett 1 példányban, többek között az iskola egyes tanárainak karikatúráiból. Természetesen titokban és rettegve attól, hogy kiderül. Persze kiderült, de nem megrovást kapott érte, hanem elismerést. Ekkor szülei tudta nélkül a gimnázium mellett beiratkozott az Odesszai Rajziskolába (1879-1881). Itt olasz és német oktatók tanítottak, akiknek inkább az embersége, sem mint a professzionalizmusa segítette Leonyidot az útján, akiben tudatosult, hogy a környező világ alapos megfigyelése után mindig belső iránytűt kell követni.   

Hogy eleget tegyen a szülői elvárásoknak, beiratkozott a moszkvai egyetem orvostudományi karára (1881), ahol a sokak által rettegett anatómiának látta legnagyobb hasznát – igaz, nem a gyógyítás, hanem az emberábrázolások során. Egy év elteltével átiratkozott a jogi karra, mert nem bírta a vér látványát. Közben elutasították a felvételét a moszkvai Festészeti, Szobrászati és Építészeti Főiskolára. Ekkor úgy döntött, hogy a Müncheni Képzőművészeti Akadémián fog tanulni. Átvételét kérte az Odesszai Egyetem jogi karára, mert ott lehetősége volt a hallgatóknak külföldi részképzésre utazni, és csak a vizsgákra hazatérni az anyaintézménybe. Így Leonyid Paszternak 1883-1885 között a Müncheni Akadémián tanult festeni, rajzolni. Közben pedig egyéni alapon ismerkedett a művészetek történeti és kortárs eredményeivel.   

Leonyid Paszternak művészetét leggyakrabban az impresszionizmushoz vagy poszt-impresszionizmushoz szokták sorolni. A képzőművészetek iránt minden pillanatban és minden helyzetben megnyilvánuló elnyomhatatlan vonzalma valóban az impresszionizmussal rokonítja, amennyiben az adott pillanat és helyzet efemer jellegzetességeit, egyedi hangulatát próbálta fáradhatatlanul megragadni. Továbbá kedvenc műfaja a zsánerkép volt, ami portréit is meghatározta: mindig valamilyen kontextusba, történésbe helyezve ábrázolta modelljeit, még az egyalakos kompozíciók esetében is. Nem sommás vagy részletező általánosításokra, hanem az alkalomból fakadó jellegzetességek bemutatására törekedett. Ugyanakkor számára a képalkotás legfontosabb eleme a rajz volt, nem a színek és a fények viszonyrendszere, mint a legtöbb impresszionista esetében. Továbbá legkedvesebb eszköze a pasztellkréta, a szén, a toll és a grafit volt, ami szintén távolítja az impresszionizmus fő sodrától, az olajfesték és a tempera használatától. A hangsúlyozott rajzosság és az esztétikum tisztelete inkább a korai szecesszió irányvonalába helyezi Paszternakot. Persze összességében nem fontos az irányzat, csak az, hogy Leonyid Paszternak állandóan rajzolt, így rögzítve és értelmezve minden érzését és gondolatát a világról.

Az impresszionizmus egyébként nem olyan szerves része a képzőművészeti fejlődés oroszországi paradigmájának, mint a nyugat-európainak. Az impresszionizmus megjelenése idején, az 1870-es években Oroszországban az ún. peredvizsnyik mozgalom és a hozzá kapcsolódó kritikai realizmus kezdte meg diadalmenetét. Ez azt mutatja, hogy míg Nyugat-Európában a festészet tisztán szakmai, formaelvi feladatok megoldására koncentrált (a fény változásának és a levegő mozgásának érzékeltetése a vásznon új eszköztár segítségével), addig Oroszországban a fiatal festők újításai leginkább a témaválasztásban mutatkoztak meg, a realizmus formanyelvének megtartása mellett: társadalomkritikai hangokat hallattak képeiken keresztül. Mások voltak a kor kihívásai Európa két szélén. Franciaországban a festészetnek már volt társadalmi presztízse, így mindenki figyelt az ott végbemenő változásokra. Oroszországban viszont óriási szociális feszültségek kötötték le a figyelmet a társadalom minden szegmensében.  A festészet új médiumként beállt azoknak a sorába, akik tenni akartak valamit ezen a téren. A fiatal festők egyrészt tematizálták a társadalmi feszültségeket, másrészt kiszabadították a kiállításokat a társadalmi elit zárt tereiből. Ez volt az ő jobbágyfelszabadításuk. Közben maguk is megpróbáltak „emancipálódni”, megszabadulni a tekintélyelvűségtől, az akadémiai hierarchiától. Önálló, „polgári” szakmai közösséggé akartak válni, formálódó piaci lehetőségekkel, hogy meg tudjanak élni udvari megrendelések és mecenatúra nélkül. Bekerültek a nyugat-európai vérkeringésbe és megtanultak felelősséget vállalni saját egyedi festői útkeresésükért. Nagyjából 200 éves lemaradást kellett behozniuk a nyugathoz képest társadalmi és gazdasági súlyukat tekintve. Nem meglepő hát, hogy Odessza peremén, az 1860-as években a Paszternak szülők nem érzékelték ezeket a perspektívákat. Leonyid Paszternak azonban ösztönösen emancipálta magát, ment a maga feje után, kitaposta magának az utat és az 1880-as évek végétől több mint tíz éven át részt vett a peredvizsnyikek, azaz a Vándorkiállítók Társasága kiállításain.        

Leonyid Paszternak a zene szeretetét gyermekkorából hozta magával, hiszen édesanyja, aki annyira ellenezte a rajzolást, komoly erőfeszítéseket tett, hogy Aszja lányát zongorázni taníttathassa.

Leonyid 1889-ben nősült meg, életre szóló szerelemből. Felesége egy tehetséges zongoraművész, Rozalia Kaufman (1867-1939) lett. Négy gyerekük született: először Borisz, majd Jevgenyij, és mintegy tíz év elteltével Zsozefina, majd Lígyia. Mindegyiküket tanította zongorázni az édesanya. A családi életüknek mindennapi részét képezte a zene. Ez visszaköszön Leonyid Paszternak művein is. Egyrészt számos, a család valamely tagját ábrázoló rajzán jelen van a zongora. Másrészt sok-sok rajzot készített zeneszerzőkről, zeneművészekről. Közülük a leghíresebbek Szkrjabin, Prokofjev, Rahmanyinov és Beethoven ábrázolásai.

A zenei harmóniák világa megidéződik Paszternak komplett életművében is. Ha végignézzük valamennyi művét, időtlen, bárki által érzékelhető harmónia árad az összességükből, ami felülírja a részletek esetleges sötét tónusait, és azt sugározza, hogy a művészet minden léthelyzetben a harmónia és a szépség hordozója, ami anyanyelvtől függetlenül képes szólni a befogadóhoz.

A XIX. század végi Oroszországban a Szentpétervári Művészeti Akadémia biztosította a legmagasabb szintű művészeti képzést, illetve szakmai felügyeletet gyakorolt az ország valamennyi állami képzőművészeti iskolája felett, beleértve Moszkvát is. A hagyományok és a rang bizonyos merevséggel is jár, ami különösen szembeötlő azokban a korszakokban, amikor a társadalom gyors változásokon megy keresztül. Ez volt a helyzet a XIX. század utolsó harmadában. A haladó szellemű fiatal művészjelöltek Pétervár helyett kezdtek inkább az alacsonyabb presztízsű moszkvai Festészeti, Szobrászati és Építészeti Főiskola felé kacsintgatni, ahol az oktatás korszerűbb és dinamikusabb, az oktatók és a hallgatók közötti viszony közvetlenebb, a tanárok egy része pedig fiatal volt. 1881-ben ide nem vették fel Leonyid Paszternakot, 1894-ben viszont itt ajánlottak neki oktatói állást. Ezt annak köszönhette Paszternak, hogy müncheni tapasztalataira támaszkodva 1889-ben megnyitotta Moszkva első magán rajziskoláját, ami rövidesen ismertté és elismertté tette nevét művészeti körökben. Sőt, a példája nyomán kezdtek elszaporodni a városban az új típusú magán rajziskolák.

A főiskola próbált kiszabadulni a Szentpétervári Művészeti Akadémia fennhatósága alól. Első lépésként megújította tanári karát. Alkalmazta Apollinarij Vasznyecovot, Iszaak Levitant, Abram Arhipovot, Alekszandr Sztyepanovot, illetve a korszak két legjelesebb fiatal festőművész egyéniségét, Valentyin Szerovot és Konsztantyin Korovint.  Velük Paszternak szoros baráti kapcsolatot is ápolt, különösen Szerovval. Szerov a 19–20. század fordulójának legnagyobb portréfestője volt, a cári udvar legfoglalkoztatottabb művésze, aki gyakorlatilag minden izmusban kipróbálta magát. Korovin a legkövetkezetesebb orosz impresszionistának számított, aki bohém, haladó szellemű alkotó volt, de személyiségéhez annyira közel állt az impresszionizmus eszköztára, hogy egész életében kitartott mellette. Így ő tekinthető a világ talán „legkonzervatívabb” impresszionistájának. Kettőjük „metszetében” működött a harmadik kiemelkedő művésztanár, aki mind portréfestőként, mind impresszionistaként maradandót alkotott: Leonyid Paszternak. A korszak orosz festészeti életének minden tekintetben legelismertebb szereplője, Ilja Repin őt nevezte a legkitűnőbb fiatal művész tanárnak Moszkvában. Több mint 25 éven keresztül, 1921-ig tanított a főiskolán, amit akkor már VHUTEMASZ-nak hívtak.  

Ugyanakkor a Vándorkiállítók Társasága nem volt hajlandó tagjai közé beválasztani Paszternakot. Ez azzal járt, hogy a kiállításokon minden évben csak a zsűri engedélyével vehetett részt. Mivel a főiskolai alkalmazással járó fizetés Paszternakot megszabadította a napi megélhetési gondoktól, már nem volt rászorulva a peredvizsnyikek jóindulatára. Ezzel együtt növekedni kezdett hivatalos elismertsége, amit jól mutat, hogy 1905-ben egyike lett annak a mindössze öt festőművésznek, aki akadémikusi rangot kapott (Szergej Ivanov, Konsztantyin Korovin, Szergej Maljutyin, Mihail Vrubel és Leonyid Paszternak).

Leonyid Paszternak fegyelmezett és intrikáktól távol maradó egyéniség volt, ugyanakkor kommunikatív, barátságos, társaságkedvelő természete és humorérzéke miatt sokan keresték a társaságát.

A Művészet Világa társaság Szentpéterváron székelt és komoly eredményeket ért el a Vándorkiállítók Társasága hegemóniájának megtörésében - abban a küzdelemben, amiben a moszkvai fiatal művészek nem voltak képesek szervezetetten fellépni. Paszternak ennek az okát abban látta, hogy míg Szentpéterváron nem csak alkottak a művészek, hanem tálalták is magukat (főleg Alekszandr Benois és Szergej Gyagilev személyiségjegyeinek köszönhetően), addig a moszkvaiak „csak” alkottak, anélkül, hogy folyóiratot is működtettek volna és művészetkritikai hangokat is hallattak volna – saját magukról.

1901-ben azonban a moszkvai fiatal festők önálló kiállítást szerveztek maguknak „Harminchat Művész Kiállítása” címmel, Szentpéterváron. Ez annak a jele volt, hogy kezdenek „szervezett” öntudatra ébredni. Legfontosabb alapelvük a teljes egyéni alkotói szabadság védelmezése volt, amit a formai és tartalmi elvárások totális kiiktatásával próbáltak elérni. Vagyis minden művész azt állíthatott ki, amit saját maga megfelelő színvonalúnak ítélt. A végső lökést az adta egy új csoport megalakításához, hogy a Művészet Világa kiállításain sem vehettek részt a moszkvaiak, ha valamelyik „miriszkussztvásnak” (a Művészet Világa csoport tagjának) nem tetszettek. Ez még annál is nehezebb helyzetet teremtett számukra, mint a Vándorkiállítók Társasága, mert utóbbiaknak legalább voltak írásba foglalt, követhető kritériumaik. A Művészet Világa elvileg maga is teljes stílus- és témaszabadságot hirdetett, a valóságban azonban a vezetőség személyes ízlése határozta meg, mi számított elég jónak a kiállíthatósághoz és mi nem. A Harminchatok első két szervezett bemutatkozása olyan hangos sikereket aratott, hogy 1903-ban érdemesnek látszott Orosz Művészet Szövetsége néven hivatalos társasággá alakulni. Ekkor váratlan fordulat történt: még ebben az évben felajánlotta nekik a Művészet Világa csoport, hogy egyesüljenek. A nyilvánvaló bekebelezési akció végső soron hét évnyi együttműködést eredményezett. 1910-ben ismét szétvált a pétervári és a moszkvai ág, majd mindkét társaság tovább működött az 1920-as évek elejéig.

Leonyid Paszternak mindvégig aktív tagja volt a Szövetségnek, aminek működése szorosan összefonódott a Festészeti, Szobrászati és Építészeti Főiskola életével. Kereteket teremtett a művésznövendékeknek arra, hogy beletanuljanak a kiállítási életbe, mind szervezői, mind pedig kiállítói oldalról. Visszaemlékezéseiben Paszternak nagy jelentőséget tulajdonított az Orosz Művészet Szövetségének és sajnálattal konstatálta, hogy a művészettörténeti és művészetkritikai írásokban  nincs a jelentőségének megfelelő figyelem szentelve a csoport történetének. (Ez egyébként a mai napig így van.)

Leonyid Paszternak nem tartotta magát olvasott embernek, és nem is vonzódott a szépirodalom világához. Az orosz kultúra jeles képviselői esetében ritkán találkozunk ennek a ténynek a nyílt felvállalásával. Paszternak szellemi igényeit a festészet és a komolyzene segített kielégíteni. Két írót azonban kamaszkora óta meghatározónak tartott életében: Puskint és Tolsztojt. Talán kicsit sablonos választásnak tűnik, ha azonban megnézzük Paszternak Tolsztoj-illusztrációit, akkor megértjük, milyen mély művészi egymásra találásról van szó kettejük esetében.

1892-ben Paszternak felkérést kapott 4 színes illusztráció elkészítésére a „Háború és Béke” folyóiratban történő kiadásához. Minden szempontból kiemelkedő jelentőségű felkérés volt ez Paszternak számára. Szakmailag főleg azért, mert korábban csak fekete-fehér illusztrációkat készíthetett, emberileg pedig azért, mert Tolsztoj akkor már élő legendának számított. Ráadásul ez a feladat teremtette meg a kereteket ahhoz, hogy Tolsztoj és Paszternak személyesen megismerkedjenek. Olyan erős személyes szimpátia alakult ki közöttük, Tolsztojt annyira megszólították Paszternak művei, hogy 1898-ban őt kérte fel a még készülőben lévő „Feltámadás” című regényének illusztrálására. Író és festő párhuzamosan dolgoztak a művön, ezért előfordult, hogy Tolsztoj kihúzott a szövegből olyan részeket, amihez már készen volt az illusztráció. Előfordult viszont az is, hogy egy-egy rajz hatására Tolsztoj visszaírt valamit a történetbe. Igazi együttműködés volt közöttük. A végeredmény irodalom- és művészettörténeti jelentőségű lett.  

Paszternak és Tolsztoj között barátság szövődött. A festő számtalan képet készített az íróról és családtagjairól, melyek közül az 1902-ben született „Tolsztoj a családja körében” azonnal a szentpétervári Orosz Múzeum állományába került.

Az eddig említett műveken kívül öt további különleges alkotásra szeretném felhívni a figyelmet.

Paszternak első hivatalos elismerését 1889 elején aratta, amikor Pavel Tretyakov műgyűjtő megvásárolta „Levél otthonról” című festményét, még mielőtt hivatalosan megnyílt volna az esedékes éves peredvizsnyik kiállítás és megnyílt volna a lehetőség a vásárlásra. Ez óriási szó volt, hiszen azt jelezte, hogy Tretyakov nem akarja elszalasztani a képet. Paszternak ekkor mindössze egy éve volt jelen az orosz művészeti életben. Akinek viszont bekerült egy alkotása a Tretyakov-gyűjteménybe, az egy csapásra a hivatalos művészeti élet tekintélyes tagjává lépett elő.  

Paszternak 1894-ben készített „Vizsga előtt” című festménye a vizsgaláz korszaktól és országtól függetlenül érvényes ábrázolása. Minden egyetemistának ismerős érzések vibrálnak a képen. Nem véletlen, hogy az adott évben a müncheni nemzetközi művészeti seregszemlén arany minősítést kapott a mű. Ma Párizsban, a Musée d’Orsay-ban látható.

Az első világháború kitörése annyira megrázta Paszternakot, hogy készített egy, a háború áldozatainak megsegítésére buzdító plakátot 1914-ben. Egyébként a feladat nem állt közel hozzá, annak ellenére sem, hogy a korszakban a plakáttervezés presztízse évről évre növekedett szakmai körökben. A plakát óriási karriert futott be. Egészen 1922-ig, a polgárháború végéig sokszorosították és használták, függetlenül az eredeti megrendelés politikai kontextusától.  

Paszternak maga az 1915-ben készített „Köszöntés” című csoportképét tartotta egyik legjobban sikerült alkotásának. Ezen a művön négy gyerekét ábrázolja ünnepi öltözetben, ünnepi hangulatban, akik éppen szüleik köszöntésére készülnek. A képről sugárzik az a bensőséges hangulat és mély szeretet, ami családjukat jellemezte.

Végül a számtalan kitűnő Paszternak-portré közül egyet szeretnénk kiemelni, aminek társadalomtörténeti jelentősége van. A XIX. század második felének egyik legnagyszerűbb orosz gondolkodója, filozófusa és a könyvtártudomány meghonosítója volt Nyikolaj Fjodorov. Hatalmas tudása és szerény személyisége, aszketikus életmódja legendát vont köré már életében. Fjodorov nem hagyta magát fényképezni, és mi sem állt tőle távolabb, mint hogy modellt üljön egy portréhoz. Az utókornak nem lenne fogalma arról, hogy is nézett ki, ha a fiatal Leonyid Paszternak, nem tudva, kit szemelt ki magának, nem készített volna titokban vázlatokat a különleges kisugárzású idős emberről, miközben a Rumjancev Könyvtárban ücsörgött 1881-82 folyamán, de az olvasás nem kötötte le. Bő 20 évvel később, 1903-ban elővette a vázlatokat és csodálatos portrét rajzolt Fjodorovról, akinek jelentőségét akkoriban kezdte csak felmérni.

Leonyid Paszternak azok közé tartozik, akik nem tudatosan választották az emigrációt, hanem úgy alakult, hogy az 1920-as években külföldön rekedt, és többé nem tért vissza a Szovjetunióba. Az 1917-es forradalmak után Paszternák részt vállalt az új hatalom építkezési munkálataiban. Dolgozott a műtárgy- és műemlékvédelem területén. Sorozatot készített a forradalmárokról. Az ő nevéhez fűződik az ún. leniniána  elindítása (azaz a Lenint az akadémiai művészeti ábrázolás tárgyává tévő áramlaté). Részt vett kongresszusokon, pártgyűléseken és rajzolt, rajzolt, rajzolt. Ismerte a szegénységet, a nélkülözést, a munkás életet. Nem volt idegen tőle a forradalom eszméje.    

1921-ben Paszternak és felesége krónikus betegségeik miatt olyan gyógykezelésre szorultak, amit csak Németországban tudtak megkapni. Paszternáknak a látásával voltak komoly gondjai. A hivatalos felnőttkor küszöbén járó két lányukkal elutaztak hát Berlinbe, a harmincas éveik elejét taposó fiaik pedig maradtak otthon, saját családjukkal. Így szakadt ketté a család.

Paszternak Németországban is aktívan dolgozott. Bekerült a vezető német értelmiségi és művészeti körökbe. Részt vett a berlini szovjet követség kulturális életében, felesége, Rozalia többször adott itt koncertet. Egy ilyen alkalommal Paszternak összeismerkedett Albert Einsteinnel, aki jól hegedült. Az ismeretségből barátság lett, amiből a későbbiekben több portré is született.

1933-tól zsidó származása miatt a Paszternak házaspárnak egyre jobban beszűkültek a lehetőségei Németországban. Próbáltak visszatelepedni a Szovjetunióba, azonban nehézkesen ment Paszternak képeinek az elszállíttatása. Végül 1938-ban Londonba utaztak meglátogatni az ott családot alapított Zsozefina lányukat. 1939-ben Rozália váratlanul meghalt, kitört a II. világháború, Leonyid Paszternak pedig Oxfordba költözött Lígyija lányáékhoz. 1945-ben, nem sokkal a háború befejezése után, 83 éves korában itt érte utol a halál. Élete végéig festett, rajzolt.   

A fiúnak, Borisz Paszternaknak nem csak irodalmi hagyatéka, hanem sorsának tragikus alakulása is magára vont minden figyelmet a 20–21. században, ami a Paszternak névre irányult. Ugyanakkor a testvérek komoly erőfeszítéseket tettek az édesapa életművének gondozása és közkinccsé tétele érdekében.

Az idősebbik leánygyermek, Zsozefina Paszternak az 1960-as években kiadás alá rendezte édesapja, Leonyid Paszternák írásait (Paszternak Leonyid Oszipovics: Zapiszi raznih let). A munka során azzal szembesült, hogy kevés írott szó maradt a festőművész után, ahhoz képest, hogy milyen sok füzetet telejegyzetelt. Ugyanis a bejegyzések nagy része toll- vagy ceruzarajz volt. Paszternak képekben jegyezte le gondolatait, vagy még valószínűbb, hogy eleve képekben gondolkodott. Amit mégis leírt, az jellemzően, így vagy úgy, a művészetek, a művészeti élet körül forog. Ő ebben a világban élt. Nem volt más választása. 

A képzőművészeti hagyatékból 1999-ben Oxfordban a család magánmúzeumot nyitott, abban a házban, ahol Leonyid Paszternak élete utolsó 6 évében élt Lígyija lányával és családjával.

Ma öt ország 18 állami gyűjteményében találhatók Paszternák-alkotások, a magánkézben lévő művek száma pedig szinte feltérképezhetetlen.

Leonyid Paszternak életművének monografikus feldolgozása még várat magára.