Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Ivan Beljajev, Paraguay nemzeti hőse

Ivan Beljajev Péterváron született egy nagy múltú katonacsalád ötödik gyermekeként. Apja Tyimofej Mihajlovics a tüzérségnél szolgált, anyja Marija Ivanovna Elliot mindössze egy héttel élte túl legkisebb fia születését. Apja rövidesen újraházasodott, s új feleségétől, Marija Nyikolajevna Szeptyurinától még három fiúgyermeke született, így Ivan népes családban nőhetett fel. Egyetlen lánytestvére, Marija később Alekszandr Blok író édesapjának második felesége lett, egyik féltestvéréből, Nyikolajból fémkohászati szakember vált, unokatestvérei közül Mihail Alekszejevics az utolsó cári hadügyminiszter, másik unokatestvére, Mihail Nyikolajevics az orosz–japán háború veteránja volt.

Gyermekkorában sok más kisgyermekhez hasonlóan rajongott James Fenimore Cooper indián- és kalandregényeiért. Visszaemlékezései alapján az egyik birtokukon lévő ház padlásán egyszer talált egy könyvet Paraguay történetéről benne régi térképekkel a területről, s bár még nem tudhatta, hogy a sors valaha oda fogja vetni, azonnal szívébe zárta a távoli vidéket.

Felcseperedve Ivan Tyimofejevics nem sokat gondolkodott rajta, milyen hivatást válasszon, követve a családi tradíciót hivatásos katona szeretett volna lenni. A kadétiskola és a pétervári Mihály Tüzérségi Iskola elvégzése után 1893-ban megkezdte szolgálatát hadnagyi rangban, s a Kaukázusba vezényelték. Már ekkor előbújt belőle a tudós kíváncsisága. Számos kirándulást és túrát tett a Kaukázus járhatatlan vidékein, tanulmányozta a grúzok egyik etnikai csoportját, a hevszurokat, s utazásairól, néprajzi megfigyeléséről 1900-ban tudományos cikket is írt az Isztoricseszkij Vesztnyik című folyóiratba.

Emellett a hadvezetés elméleti kérdései is izgatták, 1913-ban megalkotta a tüzérséghez tartozó csapategységek új szolgálati szabályzatát. Ugyanakkor nem nevezhető irodai aktatologató katonának, hiszen az I. világháborúban immár ezredesi rangban hősiesen helytállt, 1915-ben az egyik tüzérségi üteg megvédéséért és a támadás személyes vezetéséért megkapta a Szent György Érdemrend 4. fokozatát. Súlyosan megsebesülve Őfelsége Katonai Kórházába került Carszkoje Szelóban, ahol elmondása szerint Alekszandra Fjodorvna cárnéval is folytatott néhány beszélgetést. 1916-ban visszatért a frontra, és részt vett a Bruszilov-offenzívában, ami után megkapta a vezérőrnagyi rangot.

A forradalmat eleinte semlegesen fogadta. Jobban szeretett volna a külső ellenség ellen harcolni, mint akármilyen belső ellenséggel viaskodni. Azonban 1918-ban számos más főtiszttel együtt végül az Önkéntes Hadsereghez csatlakozott. Sokat tett a hadsereg tüzérségének felfejlesztéséért, Harkov elfoglalása után pedig az ottani mozdonygyár termelésének újraindításával bízták meg. A Harkovból való kivonulást pedig az ő tüzérsége fedezte. 1920. március végén Novorosszijszk kikötőjéből számos más fehértiszttel együtt evakuálták.

Beljajevet a hajó először Isztambulba vitte, majd a fehér hadsereg maradványaival Bulgáriába ment. Ezután megjárta Párizst és Brüsszelt is, azonban keserűen tapasztalta, hogy a korábban előkelő körülmények között élő orosz emigránsok legfeljebb taxisofőrök és háziszolgák lehetnek a nyugati világban. Ekkor olvasta az újságban, hogy Paraguay elnöke szakértőket keres országába, így hát emlékezve gyermekkori álmaira útnak indult Latin-Amerikába. 1923-ban először Buenos Airesben helyezkedett el francia nyelvtanárként, majd 1924-ben Paraguay fővárosába, Asunciónba költözött, ahol a helyi tiszti iskolában erődítéstant kezdett oktatni.

Az 1811-ben függetlenné vált, óceánoktól elzárt Paraguay ekkoriban még meglehetősen fejletlen volt. A többi dél-amerikai országhoz hasonlóan itt is váltották egymást a viszonylag demokratikusabb periódusok és a katonai puccsok. Beljajevet Asunción az Orosz Birodalom fejletlenebb kormányzósági központjaira, elsősorban Vlagyikavkazra emlékeztette. Amikor odaérkezett, még mindössze öt automobil szelte az utakat. Az ország spanyol lakosságának túlnyomó többsége a Paraguay folyótól délre telepedett le, az északi rész, az ún. Gran Chaco (Chaco guaraní nyelven ’vadászmező’) ekkoriban egy őslakosok által lakott, áthatolhatatlan vadon volt, ahol egész évben borzasztó hőség és szárazság uralkodott, kivéve a nyári esős évszakot, amikor viszont az áradások okoztak problémát.

A Gran Chaco területén négy ország, Paraguay, Brazília, Bolívia és Argentína osztozott. Közülük különösen kiélezett konfliktus alakult ki Bolívia és Paraguay között, ugyanis elterjedt, hogy a területen kőolajat találtak, amit a Bolíviában érdekeltségekkel rendelkező amerikai Standard Oil és a Paraguayban fióktelepeket működtető brit Shell is szívesen megkaparintott volna.

A paraguayi hadügyminisztérium Ivan Beljajev tábornokot, akit a spanyolok inkább már Juan Belaieffként ismertek, hogy térképezze fel az ismeretlen területet. Beljajevben feltámadt a kalandvágy, és 1925–1932 között 13 expedíciót vezetett a Gran Chaco Paraguayhoz tartozó Chaco Borealis régiójába.

Amellett, hogy elvégezte a terület topográfiai felmérését, számos fontos földrajzi, néprajzi, éghajlattani és biológiai megfigyeléseket tett, amelyekről rendszeresen beszámolt a tudományos folyóiratok számára. Emellett baráti kapcsolatot alakított ki a helyi kisebb bennszülött törzsekkel, elsősorban a maká és chamacoco indiánokkal, akik a Paraguayban hivatalos nyelvnek számító guaranítól és egymástól is teljesen eltérő nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszéltek, s ma már mindössze 2-2000 ezren vannak. Tanulmányozta kultúrájukat, szokásaikat és nyelvüket, szótárakat alkotott, s nyelvtörténeti kutatásokat is folytatott. Felfedezni vélte a szavakban a szanszkrit gyökereket, s ezek alapján az elsők között volt, aki felvetette, hogy az amerikai őslakosok Ázsiából vándoroltak be az Újvilágba. Ugyancsak fontos hasonlóságokat fedezett fel hitviláguk és az Ószövetség történetei között, amiből azt a következtetést vonta le, hogy a keresztény morál sokkal ősibb gyökerekkel rendelkezik.

Az embert próbáló körülmények között, ahol sokszor még a lovakat is hátra kellett hagyni, mert túl sok vizet fogyasztottak, fontos felfedezés volt 1931-en Pitiantuta édesvizű lagúnájának felfedezése, ahol a paraguayiak rövidesen erőd építésébe kezdtek.

Pitiantuta erődítményének megépítése a Bolíviával való fegyveres konfliktus kirobbanásának közvetlen oka volt. Az 1932–1935 között zajló, rendkívül véres Chaco-háború paraguayi oldalról 30 ezer, bolíviai oldalról 60 ezer áldozatot követelt, és a jelentős bolíviai túlerő ellenére paraguayi győzelemmel végződött. Ehhez nagyban hozzájárultak Beljajev felfedezései, helyismerete, szakértelme és kapcsolatai. Kiterjedt levelezést folytatott a fehér emigráció más Dél-Amerikába szakadt tagjaival, és meggyőzte őket, hogy csatlakozzanak az ügyhöz. Az érvek között sokat nyomhatott a latba, hogy a bolíviai csapatokat több korábbi német tábornok segítette, akikkel az I. világháború során még akár találkozhattak is a hadszíntéren, és most revánsot vehettek korábbi sérelmeikért.

A paraguayi hadseregre ráfért a kiképzés. A többnyire parasztokból toborzott katonák többségének még cipője sem volt, ezért a bolíviai propaganda „mezítlábas” hadseregnek gúnyolta őket. Soraik közt találjuk az ifjú Alfredo Stroessnert is, aki 1954–1989 között magához ragadta az elnöki hatalmat Paraguayban.

Beljajevet erődépítési, tüzérségi és hadvezetési tapasztalatai alapján kinevezték vezérkari főnöknek, ennek ellenére sokszor a csaták helyszínén, a frontvonalban állva irányította a csapatokat. Számos orosz bajtársa halt hősi halált, akiknek az emlékét máig utca- és településnevek őrzik szerte Paraguayban. Ő maga nemzeti hős lett, és díszpolgárrá avatták.

A Chaco-háború lezárása után Beljajev az indián közösségek ügyével kezdett foglalkozni. Az európai gyarmatosítók hozzáállásától eltérően nem nézte le a bennszülöttek kultúráját, hanem azzal a hittel tekintett rájuk, hogy kölcsönösen tanulhatnak egymástól. Az indiánok is érezték ezt a bensőséges viszonyt, befogadták közösségükbe, és „Alebuk” (’Erős Kéz’) később „Fehér Atya” néven emlegették őt.

A kölcsönös tisztelet tettekben is megnyilvánult. Beljajev népszerűségét és tekintélyét kihasználva rendszeresen tárgyalt a paraguayi vezetőkkel és levelezett a Népszövetség képviselőivel, hogy ismerjék el a bennszülöttek egyenjogúságát. Emellett kapott egy kis földterületet, ahol kolóniát és iskolát alapíthatott az indiánoknak, amit Bartolomé de las Casas dominikánus szerzetesről nevezett el, aki a jezsuita misszionáriusoktól eltérően, Beljajevhez hasonlóan nem az erőszakos térítés híve volt.

Az erkölcsi támogatást és a területet, igen pénzt azonban nem kapott a paraguayi kormánytól a kolónia és az iskola felépítéséhez és beindításához. Ekkor egyedi ötlete támadt. Megalapította a világ első indián színtársulatát, és írt egy darabot a maká indiánok életéről, és részvételükről a Chaco-háborúban. A darab színrevitelében művészeti rendezőként segítségére volt Roberto Holden Jara festőművész. A 40 fős társulat 1938 áprilisában teltház előtt mutatta be a darabot Asunciónban, és elsöprő sikert aratott. A következő évben az argentin fővárosban, Buenos Airesben vendégszerepeltek, ahol szintén pozitív fogadtatásra találtak. A bevételek pedig nagymértékben hozzájárultak az iskola beindításához.

Beljajev életének utolsó pillanatáig dolgozott az indiánok jogainak ügyén. 1957. január 19-én hunyt el. Az asuncióni Szent Istenanya Oltalma pravoszláv templomban búcsúztatták teljes katonai tiszteletadás mellett, a legrangosabb állami vezetők részvételével. Végakarata szerint át kellett őt adni a maká indiánoknak, hogy saját területükön temessék el. Ennek megfelelően az egyik indián törzsfőnök végig ott állt a „Fehér Atya” koporsója mellett, hogy meggyőződjön, nem a pravoszláv temetőbe viszik.

Beljajev sírját a gyakori áradások sajnos mára már eltüntették. Egy ideig meg volt bízva vele egy család, hogy – a kiemelt státuszú halottakra vonatkozó indián szokás szerint – az árvíz közeledtével kiássák maradványait, majd az áradás levonulta után visszatemessék. Azonban egy idő után maguk az indiánok is elhagyták a települést, közelebb költöztek a fővároshoz, így a sírhely gondozása feledésbe merült. Nevét azonban továbbra is sokan ismerik és tisztelik Paraguayban.

Önéletrajzát Egy orosz száműzött feljegyzései címen írta meg, s olvasható interneten. Egzotikus célországa miatt többnyire szerepel a fehér emigrációval foglalkozó kiadványokban. Kifejezetten neki és a paraguayi emigrációnak szentelt monográfiát B. F. Martinov 1993-ban és 2006-ban, a legújabb összefoglaló mű pedig Nagyezsda Jemeljanova munkája 2019-ből. A tábornok hagyatékával rendszeresen foglalkozik egyik ükunokaöccse, Dmitrij Beljajev, aki web-designerként és bloggerként tevékenykedik. Az ő részvételével készült összefoglaló anyag az orosz BBC-n ennek a cikknek a megírásában is sokat segített.

Beljajev rendkívüli élete, egyedi úticélja természetesen a külpolitikában is fontos szimbólum, az orosz–latin-amerikai találkozók gyakori velejárója életművének különböző formákban való méltatása.