Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Dmitrij Tolsztoj gróf és az Ermitázs

Dmitrij Tolsztoj gróf – a Cári Ermitázs utolsó igazgatója

Szabó Viktor | 2020.05.20.
Ha szerda, akkor #oroszemigráció - Dmitrij Tolsztoj gróf és az Ermitázs

Az orosz emigráció első hullámának szereplőit bemutató sorozatunk következő részével egyúttal a Múzeumok Világnapját is köszöntjük. Ugyanis 160 éve, 1860. június 11-éről 12-ére (régi naptár szerint május 30-áról 31-ére) virradó éjjel született Carszkoje Szelóban Dmitrij Ivanovics Tolsztoj gróf, az Ermitázs igazgatója és az Orosz Múzeum igazgatóhelyettese.

A Tolsztoj-nemzetség

A Tolsztoj név hallatán valószínűleg mindenkiben az a kérdés merülhet fel először, hogy Dmitrij Ivanovics mennyire közeli rokona volt Lev Nyikolajevics Tolsztoj írónak. A válasz, hogy rendkívül távoli. Az ősi nemesi gyökerekre visszamenő Tolsztoj-nemzetség több ággal rendelkezett, Dmitrij Ivanovics az ifjabb nem-címzetes ágba, Lev Nyikolajevics pedig az idősebb grófi ágba tartozott. Az első közös ősapjuk a középkor homályába vesző Vaszilij Andrejevics Tolsztoj, aki az írónak tizenegyedfokú, a múzeumigazgatónak pedig tizenharmadfokú felmenője volt.

Ahogy említettük a Tolsztojok ezen ága nem rendelkezett címzetes nemességgel. Azonban főszereplőnk jeles dédnagyapával büszkélkedhetett Mihail Kutuzov tábornok személyében, miután nagyapja, Matvej Fjodorovics (1772–1815) az ő lányát, Praszkovját vette feleségül. Mivel Kutuzov fiúörökösök nélkül maradt, 1859-ben Pavel Matvejevics Tolsztoj (1800–1883), Dmitrij Ivanovicsunk nagybátyja és utódai jogot formálhattak a Golenyiscsev-Kutuzov-Tolsztoj névre és a vele járó örökségre. Dmitrij Ivanovics apja, Ivan Matvejevics (1806–1867), aki 1863-tól haláláig II. Sándor cár posta- és távíróügyi minisztereként dolgozott, 1866-ban grófi rangot kapott szolgálataiért, melyet tovább örökíthetett.

Ivan Matvejevics egy Voronyezsi kormányzóságbeli nemesi vezető lányát, Jelizaveta Vasziljevna Tulinovát (1826–1870) vette feleségül, akitől nyolc gyermeke született, de csak három élte meg a nagykorúságot. Közülük Matvej (1850–1875) ugyancsak fiatalon elhunyt, Ivan (1858–1916) jelentős karriert futott be régészként és numizmatikusként, ráadásul 1905–1906-ban népművelésügyi miniszter, 1912–1916 között pedig Pétervár polgármestere is volt. (Az ő gyermeke Ivan Ivanovics Tolsztoj (1880–1954) híres szovjet klasszika-filológus.)


Tragikus gyermekkor

Dmitrij Ivanovicsnak tragikus gyermekkor jutott. 7 éves volt, amikor édesapja maláriát kapott, és Karlsbadban és Wiesbadenben hiába kezeltette magát, 1867-ben elhunyt. Édesanyja három évvel később egyre inkább elhatalmasodó lelki betegsége miatt öngyilkosságot követett el. Ivan és Dmitrij a szomszéd szobában tartózkodtak az esetkor, és a zaj hallatára áttörték a rosszul záródó ajtót, de már nem tudtak segíteni édesanyjukon. A megárvult gyermekek nevelését egyik nagynénjük és keresztanyjuk, Jekatyerina Matvejevna vette át.

Eredetileg hadapródi iskolába szánták, de a család végül elállt ettől a szándéktól. 15 éves koráig Dmitrij magántanuló volt, majd felvették a 3. sz. Pétervári Gimnázium 6. osztályába, ahol szorgalmasan tanult, és ezüst kitüntetéssel végzett. Ezután a Pétervári Egyetem Jogi Karára járt, amit nem különösebben kedvelt, de végül 1883-ban elvégezte azt, majd külföldi utazásokra indult, meglátogatta Olaszországot, Spanyolországot, Egyiptomot és Palesztinát.


Egy tipikus hivatalnok karrier állomásai

Dmitrij Ivanovics nem mondható karrieristának, szépen csendben lépkedett felfelé az udvari szolgálat szigorú hierarchiájában. 1884-ben a Külügyminisztériumban kapott állást először a Belső Kapcsolatok Osztályán majd a Kancellária Titkárságán.

1890. január 7-én feleségül vette Jelena Mihajlovna Csertkovát, egy lovassági tábornok lányát, akivel boldog házasságban éltek, és három gyermekük (Ivan, Andrej és Irina) született. Olaszországi és franciaországi nászútjuk után a Külügyminisztérium felajánlott neki egy állást a londoni orosz konzulátus titkárságán, de mivel nem szeretett volna külföldre költözni, elutasította azt, és nyugállományba helyezték.


Oroszország két legnagyobb múzeumának élén

Élete akkor vett újabb fordulatot, amikor 1901-ben Georgij Mihajlovics nagyherceg felkérte őt, hogy legyen a helyettese a III. Sándor cárról elnevezett Orosz Múzeum élén. Ez a munka nagyon tetszett Tolsztojnak, szívesen tárgyalt a különböző művészekkel képeik megvásárlásáról, s közben barátságot is kötött velük.

1909-ben elhunyt az Ermitázs korábbi igazgatója, Ivan Vszevolozsszkij, s Tolsztojnak felajánlották a megüresedett pozíciót. Vonakodva és némi rábeszélésre, de végül elvállalta, miközben az Orosz Múzeum igazgatóhelyettesi posztját is megtartotta. Így gyakorlatilag Oroszország két legmeghatározóbb múzeumának vezetője lett egy személyben. A két múzeum az ő idején jelentős fejlődésen ment keresztül, kapcsolódva az európai tendenciákhoz a kutatómunkát fejlesztették, emellett a gyűjtemény is gyarapodott.

 


Mit keres egy eredeti da Vinci Asztrahanyban?

Tolsztoj nevéhez fűződik az Ermitázs festménygyűjteményének két jelentős szerzeménye. 1910-ben Pjotr Petrovics Szemjonov-Tyan-Sanszkij polihisztor terjedelmes flamand és holland festménygyűjteményét vásárolták meg, 1914-ben pedig szert tettek egy eredeti Leonardo da Vinci festményre, a Madonna virágokkal vagy legutolsó tulajdonosáról Benois Madonnának nevezett képre.

Az 1478-80 között készült alkotás Leontyij Nyikolajevics Benois építész felesége, Marija Alekszandrovna Szapozsnyikova révén került a Benois családhoz. A Szapozsnyikov-család kereskedőként és mecénásként volt ismert, s jelentős halfeldolgozó üzemmel rendelkeztek Asztrahányban. A családi legenda szerint olasz vándorzenészektől szerezték a festményt, de 1974-ben sikerült kideríteni, hogy 1827-ben vásárolta azt meg Marija nagyapja, s korábban Alekszej Ivanovics Korszakov (1751/53–1821) szenátor, műgyűjtő tulajdonában volt. Korábbi sorsa azonban ismeretlen, 1591-ben még valószínűleg Firenzében volt kiállítva.

A Benois-család 1912-ben úgy döntött, hogy megválik a festménytől, s Joseph Duveen londoni antikvárius 500 ezer frankra értékelte, miután Bernard Berenson, a kor neves reneszánsz művészettörténésze igazolta, hogy a kép eredeti da Vinci. Oroszországban nem volt gyűjtemény, ami ennyit adott volna érte, Marija Alekszandrovna azonban ragaszkodott hozzá, hogy a festmény Oroszországban maradjon, és 150 ezer rubelért, amelynek utolsó részleteit még az októberi forradalom után fizették ki, megváltak tőle az Ermitázs javára.


Forradalmak és múzeumok

A két múzeum vezetése, amelyek közül Tolsztoj elmondása alapján az Ermitázs állt hozzá közelebb, rengeteg munkát adott Dmitrij Ivanovicsnak. Rendszerint 10 hónapot Péterváron, 2 hónapot pedig apósánál a Kijevi kormányzóságban vagy más nyaralóhelyen töltött. A Ferenc Ferdinánd trónörökös elleni merénylet híre a csehországi fürdőhelyen, Teplicében érte, ami után azonnal hazautazott. A háború éveit Péterváron töltötte, s ugyanitt élte meg a februári és októberi forradalmat is.

Erről az időszakról 1933-ban részletes visszaemlékezéseket írt Forradalmi idők az Orosz Múzeumban és az Ermitázsban címmel. Ebben Tolsztoj leszögezte, hogy nem feltétlenül emlékszik időrendben az eseményekre, és nem tudja őket dokumentumok alapján ellenőrizni, de igyekszik jóhiszeműen csak az igazságot írni. Ez a mentegetőzés azonban szerénységének tudható be, hiszen rendkívül részletgazdagon és plasztikusan mutatja be a múzeumokat érintő eseményeket és szereplőket, nem mellőzve a helyzetkomikumot. Az írás egyúttal jó adalékul szolgál ahhoz a kérdéshez, hogyan sikerült a korábbi cári hivatalnokoknak adaptálódniuk a folyamatosan változó politikai helyzethez.

Tolsztoj leírása szerint a februári forradalmat az Ermitázs nagyobb atrocitások nélkül átvészelte, csupán egyszer próbálták részeg katonák átvizsgálni a tetőt gépfegyveresek után kutatva. A munkatársak között elindult a politikai szervezkedés. Ez a nagyobb és sokrétűbb személyi állománnyal rendelkező Orosz Múzeumban, amit ráadásul Tolsztoj mindig csak másodlagosnak tartott, és nem igazán ismerte a viszonyokat, nagyobb problémákat okozott. Az Ermitázsban néhány fiatalabb munkatárs követelte a 8 órás munkanapot, de miután kiderült, hogy eddig sem dolgozott senki 8 óránál többet, a vita abbamaradt. Bár egy ideig a múzeumok zárva voltak, húsvétra újra kinyitottak, s júniusban még nyaralni is volt ideje elmenni Jevpatorijába.

Éppen a júliusi bolsevik tüntetések idején ért vissza, amikor a németek is egyre fenyegetőbb közelségbe értek a Baltikumban. Mivel a gyűjteményt mind a fosztogatóktól, mind a németektől szerették volna megvédeni, újra bezártak, és elkezdték az értékesebb műtárgyak evakuálását Moszkvába. Bár a legértékesebb cári ékszereket még a háború elején átküldték, számos neves festmény, szobor, antik váza maradt még, amelyeket meg szerettek volna menteni.

Ennek kapcsán előkerül egy érdekes ellentét a két főváros között, ugyanis az evakuálások moszkvai felügyelője javasolta, hogy a tárgyakat Moszkvában csomagolják és állítsák ki, különben károsodhatnak. A péterváriak viszont attól féltek, hogy ha ott kiállítják azokat, soha nem kerülnek vissza, s amellett érveltek, hogy biztonságosabb, ha becsomagolva maradnak.

Az első transzport szeptember közepére lett kész, a következő pedig október elejére, a harmadikat pedig éppen október 25-ére ütemezték. Az utolsó transzport előtt Tolsztoj eltávozást kért Kijevbe családi ügyben, s csak október 23-án tért vissza. A hangulatból ekkor már látható volt, hogy a harmadik transzportra nem fog sor kerülni.

Október 25-ét újra nagyobb incidensek nélkül élték át, az egyetlen nagyobb kár az volt, hogy feldúlták és kirabolták Tolsztoj szolgálati lakását. Emellett szemtanúja volt az ún. borospince-pogromoknak, amivel a katonák alkoholfogyasztását igyekeztek korlátozni.

November végén történt még egy említésre méltó esemény, ugyanis az Ermitázsban megjelent egy bolsevik néhány ukrán társaságában, s a Népbiztosok Tanácsának november 16-ai (29-ei) határozatát lobogtatták, hogy az „ukrán regáliákat” a kijevi múzeum számára kell átadni. Tolsztoj semmilyen értékes „regáliáról” nem tudott, csak egy I. Miklós által szerzett hetmani buzogányról meg néhány zaporozsjei ágyúról és zászlóról. A küldöttek dolgavégezetlenül távoztak, de a sajtóból a múzeum munkatársai értesülhettek, hogy ukrán művészettörténészek véleménye alapján minden olyan tárgyra igényt tartanának, ami „Nagy Ukrajnához” (azaz Dél-Oroszországhoz és a Krímhez) tartozó területen került elő, vagyis az értékes ógörög és szkíta kincsekre is. Tolsztojék a biztonság kedvéért összecsomagolták a kérdéses műtárgyakat, majd amikor egy hét múlva 40 fegyveres kíséretében visszatért a küldöttség, elmondta nekik, hogy önmaguktól nem fogják odaadni azokat. De az erőszak ellen nem tudnak mit tenni, szóval ha be akarják törni az ajtót, és elvinni a tárgyakat, megtehetik. Az ukrán küldöttség azonban az erőfitogtatás ellenére a nyílt erőszaktól visszariadt, és ismét távozott. Aztán az egyre inkább kiéleződő ukrán–szovjet-orosz viszony levette a napirendről a kérdést.

A bolsevik hatalomátvételt a legtöbb munkatárs ellenségesen fogadta, eleinte nem kívántak engedelmeskedni a Népbiztosok Tanácsának, de végül 1918 elejére tisztázódtak a viszonyok, Lunacsarszkij népművelésügyi népbiztosként felelt a múzeumokért is, az Ermitázs közvetlen felügyeletét pedig a zürjén származású Grigorij Jatmanov ikonfestő vette át. Megkezdték az Orosz Múzeum szervezeti átalakítását is, s Tolsztoj elvesztette pozícióját, ami érezhetően annyira nem bántotta. A múzeum komisszárja Nyikolaj Punyin lett.

1918. január 30-án (február 12-én) részt vett a Lunacsarszkij által vezetett, múzeumi dolgozók számára szervezett gyűlésen, ahol jelentős lépéseket tettek a szervezett műemlékvédelem és a múzeumügy előmozdítása terén. Bár emellett voltak Tolsztojnak negatív tapasztalatai is. A korábban említett Punyin pl. felszólalt, hogy szerinte „az egész régi művészet burzsoá, amire a népnek egyáltalán nincs szüksége…”. Alekszandr Benois élesen kikelt ellene, és színtiszta demagógiának nevezte Punyin véleményét. Ugyancsak érdekes véleményen volt Lunacsarszkij a Sztroganov Palotában tanyát verő matrózokról. Szerinte a matrózoknak sokat köszönhetnek a hatalomátvétel kapcsán, ők a „proletariátus arisztokráciája”, így meg kell engedni nekik, hogy ott tartózkodjanak, ráadásul a lelkiviláguknak is jót tesz, ha szép műkincsek között tölthetik napjaikat. A „finom lelkű” múzeumi emberek, akik nem egyszer futottak össze a korábbi hónapokban az utcán ezekkel a kevésbé finom lelkű „proletár arisztokratákkal”, fintorogva fogadták ezt a megjegyzést.


Emigrációban

1918. júniusban Tolsztoj ismét eltávozást kért családjához Kijevbe, amit meg is kapott. Azzal a szándékkal utazott el, hogy visszatér, és folytatja tevékenységét az Ermitázs vezetőjeként. Azonban Urickij petrográdi városvezető augusztus 30-ai meggyilkolása után a vörös terror elszabadult, ezért jobbnak látta Kijevben maradni. 1919. január 30-án értesült korábbi főnöke, Georgij Mihajlovics nagyherceg kivégzéséről. Tolsztoj számára, akinek a nagyherceg közeli barátja volt, ez volt az utolsó csepp a pohárban, s úgy döntött, nem működik tovább együtt a bolsevikokkal. Családjával együtt Novorosszijszkba, majd Jaltába ment, ahonnan „nehéz szívvel, és feltoluló könnyekkel” távoztak egy angol hadihajón Isztambulba 1920. január 20-án.

Isztambult átmeneti megoldásnak tekintették, és szerettek volna tovább utazni. Mások javaslatára Máltát szemelték ki célpontként. Lányuk azonban tífuszos lett a hajóúton, ezért Brindisiben karanténba helyezték őket. Irina szerencsésen meggyógyult, és végül eljutottak Máltára, ahol 1921 márciusáig éltek. Ezt követően hosszabb-rövidebb ideig megfordultak Cannes-ban, Dubrovnyikban, Baden-Badenben, végül 1925-ben Nizzában telepedtek le véglegesen, ahol békés, nyugodt életet éltek, ritkán jártak társaságba.

1933-ban Tolsztojt felkereste a prágai Orosz Történelmi Levéltár (RZIA), hogy írja meg számukra emlékiratait. Vonakodva bár, de elvállalta, s emlékiratai mellé a fentebb említett múzeumügyi beszámolót is megírta.

1941. március 5-én hunyt el Nizzában, 80 éves korában.


(Ön)értékelése

Dmitrij Ivanovics Tolsztoj személyisége és élete önmagában talán átlagosnak mondható, de az általa képviselt ügy, a múzeumok és a műemlékvédelem ügye kiemelkedően fontos, különösen olyan zavaros időszakokban, mint amilyen az 1917-es forradalmak periódusa volt. Ilyenkor hatványozottan szükség van józan ítélőképességű, az egyetemes értékekért kiállni képes emberekre. Értékelés helyett álljon itt Tolsztoj saját maga által írt megjegyzése emlékirataihoz:

„Megkértek, hogy írjam meg önéletrajzomat, hogy más visszaemlékezésekkel együtt elhelyezzék a Prágai Orosz Történelmi Archívumban. Őszintén szólva nem minden vonakodás nélkül döntettem úgy, hogy a jövő nemzedékeire bízom nem túl érdekes életemről szóló beszámolót. Az a helyzet, hogy kivételesen boldog embernek mondhatom magam, és miféle kutató érdeklődését keltheti fel egy olyan életpálya, amely simán, jeles események és különösebb megrázkódtatások nélkül zajlott le. A szüleim halálának nehéz epizódjain és a cári hatalom összeomlásán, valamint az én társadalmi osztályomhoz tartozó minden ember számára nehéz menekültsorson kívül az életemben semmi kiemelkedő nincs. A családi életben mondhatni különösen boldog voltam egészen öregkoromig; 44 évet töltöttem lelki egységben és megértésben feleségemmel, akit barátomnak nevezhetek, s aki minden támogatást és erkölcsi segítséget megadott; a gyerekeimmel és az ő családjukkal való szoros és barátságos kapcsolat a családi boldogság ritka példájának tekinthető. Jelentős politikai pozíciókban nem voltam, és a haza sorsára semmilyen hatást nem gyakoroltam. Egy ilyen élet csak szürke, és a kívülálló számára érdektelen lehet. Mindenesetre, ha úgy döntök, hogy írásos nyomot hagyok az életemről, az csak azért van, mert a jövőbeli kutató találhat valami újat, ami a forradalmi katasztrófa után eltűnt a hétköznapokból.

Az a különálló visszaemlékezés, ami részletesen leírja, hogyan hatott a forradalom az általam vezetett múzeumokra, talán nagyobb közérdeklődésre adhat számot.

Feljegyzéseimet a Prágai Orosz Történelmi Archívumra bízom azzal a feltétellel, hogy azokat nem adhatják ki, csak halálom után 10 évvel, a múzeumokról szóló visszaemlékezéseimet pedig csak egy jövőbeli oroszországi rendszerváltás után, hogy elkerülhető legyen a benne említett emberek bolsevikok általi üldöztetése.

Gróf D. I. Tolsztoj”