Ha hétfő, akkor - Színház haladóknak: előadások a Vahtangov Színházban
E heti virtuális Kult-Túránkon a Vahtangov Színházban jártunk.
A moszkvai Vahtangov Színház jeles eseményre készül: 2021-ben fogja ünnepelni alapításának 100. évfordulóját. A moszkvai, oroszországi, sőt a nemzetközi színházi élet élvonalába tartozó intézmény a színpadra állított darabok műfaji sokszínűségével tűnik ki, s Rimas Tuminаs művészeti vezetésével egyszerre őrzi meg a színház majdnem évszázados értékeit, s marad kapcsolatban a ma nézőjével, beszél a ma kérdéseiről.
A színház internetes oldalán igazi csemegére lelhetnek mindazok, akiket a darabok mellett a színház elmélete és története is érdekel. A Vahtangov ugyanis 10 alkalmas sorozatot hirdetett 2019 márciusában „Előadások a színházban” címmel, melynek felvételei a színház YouTube csatornáján és weboldalán is elérhetőek.
A sorozat a színházelmélet kulcsfogalmait és a színháztörténet kiemelkedő epizódjait járta körül. Az egyenként másfél órás előadások során olyan a vahtangovi színházhoz szorosan kötődő témák kerültek terítékre, mint a komédia, a tragédia, a színházi darab, a comedia dell’arte, a tragikomédia, a színpadi tér, az Anyegin, vagy éppen Jevgenyij Vahtangov személye. A ciklusból két előadást emelünk ki, melyek a színházi maszkokról, illetve Jevgenyij Vahtangov korának színházáról szóltak.
A maszk
A színházi maszkok történetéről és használatáról szóló előadást a Vahtangov Színház művészeti vezetőjének asszisztense, a Moszkvai Művészszínház iskolájának professzora, Dmitrij Trubocskin művészettörténész tartotta. A szakértő a vahtangovi színházban és a comedia dell’artéban fontos szerepet játszó eszköz történetét az ókori görög gyökerektől kezdve ismertette. Az előadásból kiderült, hogy maga a színjátszás története éppen a maszkkal kezdődött, melyet a vallási rituálék világából került át a színházba. Az előadó megosztotta közönségével, hogy mitől lesz egy emberi arc és egy maszk élettel teli, és hogyan lehet a maszk a színész eszköze ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen a közönséggel, s rajta keresztül emberfeletti erőre tegyen szert (hiszen a maszk az isteni arc ábrázolása volt a vallási rituálékban). Trubocskin az antik maszkok, illetve a maszkokat megjelenítő vázák, használati tárgyak ábrázolásain keresztül mutatta be a maszk kultúrtörténetének kezdetét. A modern színház maszkhasználati kísérleteit pedig saját személyes tapasztalatival világította meg, legyen szó a comedia dell’arte csillaga, Claudia Contin „Arlecchino” felkészülési rituáléjának elbeszéléséről, vagy Jacques Lecoq pantomim- és mozgásszínházának neutrális maszkjának és képzési gyakorlatának bemutatásáról.
Vahtangov és korának színháza
Vahtangovról és korának színházáról Jelena Dunajeva művészettörténész, a Borisz Scsukin Színházművészeti Intézet professzora beszélt. Előadása elején azt az érdekes tapasztalatát osztotta meg, hogy bár a Vahtangov Színház világszerte ismert, maga Jevgenyij Vahtangov nem az, holott Vszevolod Meyerhold és Konsztantyin Sztanyiszlavszkij mellett ő is jelentős szerepet játszott a modern színjátszás és rendezés megteremtésében. A rendezői szerep átformálására az Európában az 1860-as, 1870-es években, az új dráma megjelenésével alakult ki igény, mivel Ibsen, Shaw, vagy Csehov darabjainak új típusú konstrukciója, új típusú drámai konfliktusa új kihívások elé állította az eddig a színészeket. A rendezők eddig csupán az előadás technikai részleteivel foglalkoztak, innentől viszont az ő feladatuk lett a darab interpretálása. Dunajeva előadásában végigkísérhetjük Vahtangov útját a színészettől a rendezés felé, a Moszkvai Művészszínház harmadik stúdiójából a mai Vahtangov Színházba, melyet mindössze egy évvel a rendező halála előtt alapítottak, s amely a rendező halála után öt évvel vette fel Vahtangov nevét. A rendező és színházának ismertsége közötti különbség annak tudható be, hogy ez a rendezővé válásig tartó út a Vahtangovnak adatott mindössze 39 évhez képest relatíve hosszú volt, s mindössze egy sikeres rendezési munkával dicsekedhetett. Nagyságát az bizonyítja, hogy ez alatt a rövid idő alatt mégis olyan módszert, hagyományt és csoportkohéziót tudott megteremteni, amelynek segítségével színháza halála után nem csupán fennmaradt, hanem virágzásnak indult, s a mai napig virágzik.
