Ruszisztikai Filmklub online, október - Heten a hó ellen

A „Kamaszkor és felnőttkor határán” című tematikus filmklubunk következő állomásán Szergej Geraszimov rendező 1936-ban készült Heten a hó ellen (Семеро смелых) című filmjét nézhettük meg, és beszélgethettünk róla.

A film hatalmas sikert aratott elkészülésekor, azonban azóta vesztett valamicskét régi fényéből. Ettől függetlenül izgalmas beszélgetésnek szolgáltatott terepet.

A filmet négy – közvetlen és közvetett – szálon is sikerült a kamaszkor és felnőttkor határához, a felnövéshez kapcsolni.

Egyrészt maga a szüzsé egyfajta felnövés-történet, felnőtté válási beavatás. Kevés olyan film van, amit egy propagandasajtóban megjelent rövid felhívás ihletett volna, a Heten a hó ellen ezen ritka kivételek közé tartozik. Hiszen ahogyan a bevezető szövegben is olvashatjuk, a Komszomolszkaja Pravdában megjelent 1932-es felhívás nyomán készült, amelyben Konsztantyin Zvancev sarkkutató – egyébként a rendezővel korábban egy kurzusra járó filmkészítő – felhívást intézett az ifjúsághoz, hogy vegyenek részt az Északi-sark kutatásának nemes önkéntes vállalkozásában. A fiatalok a zord körülmények között jelentős élettapasztalatokkal gazdagodhattak.

Másrészt a filmes nyelv, a dramaturgia is közvetít egy köztes állapotot: a szovjet mozi hőskorában vagyunk, amikor a gyermekcipőben járó hangosfilm, és vele együtt az első hangosfilmjét készítő Szergej Geraszimov még keresi a megfelelő kifejezési formákat. Egyrészt nagyon fontos szerepet kapnak a hangeffektusok, a szereplők éneklése, ami a szovjet filmekben később szinte kötelezővé váló fülbemászó dallal valósul meg. Másrészt nem az 1930-as évek sematikus szereplőit kapjuk, hanem a szokatlanul hosszúra nyúlt bevezetőben szinte bensőséges viszonyt alakíthatunk ki velük, hétköznapi cselekedeteik segítségével megismerhetjük motivációikat. Ez később némileg kárba vész az akció és a korabeli látványelemek javára, de ahogy a beszélgetőtársakkal megállapítottuk, valószínűleg maguk a zord forgatási körülmények tették egy kicsit esetlegessé a cselekményt. Hiszen a filmet nem stúdióban vették fel, hanem csaknem 1 évig forgattak a Barents-tenger partvidékén és különböző szigetein (pl. Hooker-sziget), s a stáb tagjai nagyjából hasonló életveszélyes kalandokat éltek át, mint a cselekmény szerint a főszereplők.

Ez egyúttal átvezet a felnövés harmadik aspektusához, a színészi játékhoz. Itt is még egyfajta útkeresés látható a némafilmes börleszk és a drámai játék között, és Geraszimov többségében csupa addig ismeretlen, vagy kevésbé ismert színészt, korábbi tanítványait és feleségét, Tamara Makarovát szerepeltette a filmben. Mindenesetre a fiatal színészek és a rendező is hatalmas sikert arattak, s Geraszimovnak ez belépőt jelentett ahhoz, hogy ő legyen a Szovjetunió elsőszámú rendezője, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az 1919-ben alapított Moszkvai Filmművészeti Egyetem ma az ő nevét viseli.

Ezzel el is jutunk utolsó pontunkhoz, a szovjet kultúrával való kapcsolathoz. A szovjet kultúra még éppen kialakulóban, kamasz- és felnőttkor határán volt 1936-ban, s reáliáit is egyelőre még csak kereste. Geraszimov azonban rátapintott egy olyan témára, ami különösen érdekelte az ifjúságot. Az 1930-as években szinte naponta lehetett olvasni az újságokban a sarkvidéki expedíciókról, az Északi-sarkot átrepülő pilóták rekordjairól. Az ismeretlen, zord térség meghódítása, és az átalakításába, élhetővé tételébe vetett naiv hit meghatározta a korszellemet, s kifejeződésre talált a filmben.

A filmről való beszélgetést Spotify-csatornánkon lehet visszahallgatni.